Amikor az új jobboldalosok megjelentek Sepsiszentgyörgyön, és többek között azt kiabálták, hogy Kifelé, kifelé a magyarokkal az országból!, újra rosszul éreztem magam.
Elképzeltem, mit érezhetett a magyar családok többsége, amelyek ugyanolyanok, mint a román családok, mindennapi örömökkel, nehézségekkel. Olyan családok, amelyek dolgoznak, fizetik adóikat, játszadozó, óvodába vagy iskolába járó gyermekekkel. Elképzeltem, mi játszódhat le egy gyermek lelkében, amikor azt hallja háza ablakában állva, hogy Kifelé, kifelé a magyarokkal az országból! Elképzeltem, mi lehet egy szülő lelkében, amikor ilyesmit hall.
Mit válaszolhatna a gyermeknek, és miként magyarázhatná el neki, hogy néhány gyűlölettel teli, tudatlan ember nem képes őket elfogadni csak azért, mert más etnikumúak?
Írtam egy rövid kis történetet, amelyet tájékoztató anyagként lehet felhasználni a sovén szóbeli támadásoknak kitett diákok és szülők számára. Természetesen, a gyermekek neve és etnikuma megváltoztatható.
Laci feleségével és hétéves fiukkal, Robival reggelizik otthon. Hétvége van, és barátaikat, a Dumitru családot várják. Egy román családot, hogy együtt töltsék az időt, amint azt gyermekkoruk óta teszik. Akár egyikük vagy másikuk születés- vagy névnapja van, esetleg valamilyen ünnep, nyáron találkoznak valahol a természetben, sízés közben télen, rövid hegyi túrákat tesznek, vagy egyszerűen az egyikük otthonában összejönnek.
Éppen befejezték a reggelit, amikor a Dumitru család becsenget. Mihai és Rareş, a Dumitru család fiai örömmel találkoznak Robival, és elvonulnak a szobájába játszani, amíg a felnőttek előkészítik a csomagokat, hogy autóval elmenjenek kirándulni.
Hirtelen hangok, skandálások hallatszanak kintről. Először távolabbról, aztán egyre jobban felerősödnek. Robi azt hiszi, hogy valamilyen téli karnevál van, kezdődnek az ünnepek, így kíváncsian kimegy az erkélyre. Mihai és Rareş a nyomában. De karnevál, mosoly és kacagások helyett gyűlölettel teli, komor tekintetek fogadják.
– Kifelé, kifelé a magyarokkal az országból! – skandálják dühösen a lent állók. Robi megijed, és gyorsan bemegy a házba. Mihai és Rareş is besiet. Laci gyorsan bezárja az erkélyajtót, halkan azt mondva: bejön a hideg… A hangok eltompulnak. Ijedten, de zavartan is, mert nem értette, hogy az utcán lévő emberek miért voltak rá ennyire dühösek, Robi megkérdi az apjától:
– Apa, valami rosszat tettem?
– Miért gondolod ezt, Robi, te jó gyermek vagy – próbálja megnyugtatni Laci.
– Igen, apa, jó gyermek vagyok, és első díjat kaptam az iskolában... és a gyermekekkel sem szoktam kint verekedni… De akkor miért kiabáltak azok az emberek, ha semmi rosszat nem tettem?
Radu, a barátjuk meghallotta ezt, és lehajtotta a fejét. Nyomasztó érzése volt, és zavarban volt. Nem értette, mi történik. Sepsiszentgyörgyön sohasem tapasztalt ilyesmit.
– Sajnálom, Laci… Nem vagyok hibás…
Laci azonban mosolyogva fordul Raduhoz. – Gyere, Radu, nem kell mentegetőznöd, nem a te hibád. Folytassuk a készülődést. Siessünk…
Rareş megkönnyebbülten felsóhajt, és ő is utasításokat osztogat: gyerünk, mielőtt még visszajönnének… Let’s go az autóhoz!
Răzvan Lupescu (Corbiialbi.ro)
