Mert hiába is próbáljuk felidézni, az elmúlt évek során alig találunk olyan intézkedést, kormányzati döntést, parlamentben elfogadott törvényt, amely a kisebbségben élő nemzeti közösségek jogainak bővítéséről szólna, és a már elfogadott jogszabályok alkalmazásában sem tapasztalunk haladást. Az oly sokat dicsért tanügyi törvény talán az utolsó olyan jogszabály, amelyet diadalittasan jelentettek be az érdekvédelmi szervezet képviselői, azóta azonban kiderült: a román nyelv idegen nyelvként történő oktatása a gyakorlatban nem érvényesül, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógy­szerészeti Egyetemen büntetlenül figyelmen kívül hagyhatják a jogszabály előírásait, a fejkvótarendszer pedig még tömbmagyar vidéken, Székelyföldön is súlyos gondokat okoz az iskolák finanszírozásában.
Nem kell viszont sokat keresgélnünk, ha azokat az intézkedéseket akarjuk sorolni, amelyek a jogfosztásról tanúskodnak. A visszaszolgáltatás felgyorsulása helyett például újabban a visszaállamosítás rémével kell szembenéznünk, amint azt a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium példája mutatja. A jelképeink ellen indított hadjáratot úgy felpörgették, hogy elérte nemzeti fohászunkat, majd a székely termékek frontján lendültek támadásba a hatóságok. A marosvásárhelyi orvosi egyetemen az önálló magyar karok megalakítása helyett a magyar nyelvű gyógyszerészképzés megszűnésének lehetőségéről kell beszélnünk. Kolozsváron, Erdély fővárosában, Európa ifjúsági fővárosában továbbra is csak álom a többnyelvűség. És ami talán a legsúlyosabb: 25 évvel a kommunizmus bukása után ismét oda jutottunk, hogy korlátozzák a szabad véleménynyilvánítást, tiltják a tüntetést, semmibe vesznek demokratikus alapjogokat – amint azt a székely szabadság napján tervezett felvonulás hatósági tiltása is bizonyítja.
Mindezekről Kelemen Hunor alig ejtett szót a tegnapi konferencián. Márpedig ha hibás a diagnózis, a kezelés sem lehet eredményes.