Ugyanúgy kezdődött minden, mint minden délelőtt. Csomagok előkészítése, kulcs, garázsajtó, autó, nagykapu, nyitás, csukás, zárás, indulás. Végig a városon, az állomás után intett egy idős bácsi, megálltam, mint mindig, amikor egyedül stoppol valaki. Kézdire megyek, mondom. Eljön velem Rétyig, mert Kovászna felé utazna, talán Zabolára, de az is lehet, hogy Gelencére szeretne eljutni. Ott lakik, folytatja, de ma be kellett utaznia Szentgyörgyre.
Áthúzom az övet, mondja zavartan, csak így, nehogy megállítson a rendőr. Csatolja be rendesen, ajánlom neki, nem tudhatjuk, mi történik az úton. Ne ijesztgessen, néz rám bizonytalanul, mint aki nem tudja eldönteni, vajon viccelek-e, vagy tényleg egy őrült pilóta mellé ült be az autóba. Ha olyan lesz a napom ezután is, mint eddig volt, semmi jóra nem számíthatunk… De talán rosszra sem, teszem hozzá mosolyogva, csak egy átlagos utazásra. Egy ideig hallgat, aztán azt kérdezi, hová valósi vagyok, mert úgy hallja, nem vagyok szentgyörgyi. Pedig már kezdem annak érezni magam, válaszolom, kilenc éve itt élek már. Amúgy marosvásárhelyi származású lennék. Tényleg? Én nagyon jól ismerem Marosvásárhelyt, ott végeztem az egyetemet. Nem tudom, milyen lehet most a város, de ötven évvel ezelőtt nagyon szép volt. A vár, a Somos-tető, a Maros-part… Mennyit sétáltunk a vár mellett, azon a hosszú egyenes sétányon a nagy fák alatt… Hányszor ültünk a várfalak tövében a padokon, éjszakába nyúlóan, hányszor megizzasztott reggelente a Rákóczi-lépcső, amikor az egyetem felé siettem… Maga tudja, hol van a Rákóczi-lépcső? Persze hogy tudom, ott lakott az egyik barátnőm a lépcső felett… Mennyit kerülgettem én is a leányiskolát… Olyan csinos lányok laktak a bentlakásban, hogy azt sem tudtam, melyiknek udvaroljak… Másképp mentek a dolgok még akkor, fiatalember voltam…
Amíg nem tudta eldönteni, vajon szívesen hallgatom-e, csak időnként szólalt meg, de ahogy megérezte, hogy én is hasonló érzéseket táplálok a város iránt, s élményeinek valamennyi helyszínét ismerem, beszélni kezdett. És a Toldalagi-palotánál, a Teleki-háznál, a Kultúrpalotánál, a Székely Színházban, a Teleki-téka előtt, a Bolyai-líceumnál… Az orvosi egyetemen is magyar élet volt még akkor, hová jutottunk, harcolnunk kell azért, amit egykor mi építettünk, ami a tulajdonunk volt… Maga tudja, hogy ahol most az új színház van, ott ferences templom volt a hatvanas években? Voltam is egyszer abban a templomban… A régi szerpentin alatt, a Székely Vértanúk Emlékműve környékén is sokat sétáltam. Ott, ahol a március 15-i megemlékezéseket tartják. Most mit szól hozzá, hogy idén nem engedik a felvonulást? Azért is el kellene menni. Sajnos, a fiataloknak nem fontos ez, mindenki elmegy külföldre dolgozni, ma már csak a pénz és a hatalom számít. Összeszorul a gyomrom. A falusi iskolákban a forradalom előtt egy osztályban volt annyi gyermek, mint most négy évfolyamon. Nem azért mondom, mert tanár voltam, de ahol be kell zárni az iskolát, ott elég szomorú jövőre van kilátás. Mintha apám szavait hallanám. Mit tanított? Kémia és fizika szakos tanár voltam. Elmegyek magával Kézdiig, mondja, jólesik beszélgetni egy vásárhelyivel...
Az autó lassult, lelkünkből egyre több emlék tört elő. A Somos-tető az egykori nagy nyárikertjével, az élő zenés sörözések, flekkenezések… A cukorka illata, amelyet megpróbálok bedobni a medve szájába, a similabdám, ahogy begurul az oroszlán ketrecébe… Az Oroszlán nevű vendéglő és az út másik oldalon lévő füstös kiskocsma, ahol bolyais lányokkal találkozgattam… A srác, aki egy délelőtt megivott húsz kávét, Illyés Kinga fia, aki egyszer megmentett ott engem egy hírhedt vásárhelyi alaktól… Megállt az idő. A Súrlott Grádics az egykori Klastrom utcában, a víkend telep, a csónakázó, a gát, a hétfák. Az igazi gájnerek a kőlapoktól leúsztak a gátig és vissza… Szép volt, mondja, talán akkor voltam legboldogabb életemben...
Aztán elköszönt, és én csak üldögéltem az autóban. Mint forgószélben a száraz falevelek, úgy kavarogtak bennem az emlékek.
