Edmond Rostand Cyrano de Bergerac című drámáját mutatja be ma este a Tamási Áron Színház Kövesdy István rendezésében. Az előadás beharangozója szerint „a rendező darabválasztásával az újraértékelés és újrateremtés mellett azokra a témakörökre keresi a választ, hogy melyek azok az értékek és motivációk ebben a történetben, amik mindmáig foglalkoztatják a színpadi és filmrendezőket”. Ezúttal nem az immár hetedik rendezésével Sepsiszentgyörgyre visszatérő Kövesdy Istvánt faggattuk a darabról, annak aktualitásáról, hanem az előadás dramaturgiáját jegyző Kovács András Ferenc – KAF – Kossuth-díjas költőt kérdeztük: miért oly fontos a színház számára, és mégis oly ritkán játszott ez a romantikus történet?
Kovács András Ferenc: Rostand drámája hirtelen neoromantikus fellángolásból született, ráérzett, hogy valami ilyesmit kell írni. Való igaz, ritkán veszik elő a darabot, azt mondják, nagyon nehéz színpadra vinni, nagy apparátust igényel. Tudni kell: a 19. századvég francia színházában még bejött a hintó, a fehér ló, ezer szereplő jelent meg a színen. Amikor a darabot bemutatták, a drámairodalom még nem annyira, de a költészet például már túllépett a romantikán. Érdekes, ahogy Rostand ráakad erre a figurára: Cyrano de Bergerac valós, 17. századi személy, nagyon fura, krakéler, kötekedő, párbajhős volt – ugyanakkor tudós is, valahogy ott volt Moliére generációja mellett, de mégse volt ott, különc figura volt, életében legendák születtek róla. Az író a figurába nagyon sok önéletrajzi elemet gyúrt bele, saját frusztrációját is. Rostand egyik barátjával közösen egy félvilági – vagy inkább felvilági, mert a felső tízezerhez tartozott – hölgyet elcsábítottak úgy, hogy egyikük írta a leveleket, a másik volt az arc. Ilyen Cyranonál nem volt, de erről szól a darab. Összetett történet, mert egy megkettőződés vagy meghármozódás van benne, és a darab tele nyelvi tűzijátékokkal. Nagyon érdekes, hogy Rostand – aki maga sem volt biztos a sikerében – több közepes vagy éppenséggel bukott darabja után alkotta meg a Cyranot, mégis egy színházi ikont teremtett meg, és egy nemzeti ikont is, a szájhős, becsületes, kiálló, párbajozó, szellemes franciáét. Tulajdonképpen tehát olyan figurát, mint a Faust vagy a Don Juan, amely nagyon meghatározza a színházi életet. Persze, az előadás kihívás egy színház számára, a címszereplő számára is, ezt mindig a legnagyobbak próbálták meg. Több filmet készítettek belőle, 1950-ben a főszereplő José Ferrer Oscar-díjat kapott, az 1990-es francia alkotás, Gerard Depardieu-vel a címszerepben többszörös César-díjas. Egy ekkora apparátusú romantikus mű tulajdonképpen filmhez hasonlítható a leginkább, de míg egy filmben ezer dolgot meg lehet jeleníteni, azt a színházban metaforikusan vagy leképezve lehet megtenni. Mindig színház vagy színészfüggő az előadása, mindenkinek próbatétel – nyilván, a nézőnek, ha figyel, ha gondolkozni és szórakozni akar, nem.
