Bem ennek ellenére nem indulhatott Nagyszeben elfoglalására. A Borgói-szoroson át ugyanis ismét betört Erdélybe Urban ezredes, s tetemes túlerejével megverte a vele szemben álló magyar csapatokat (Királynémeti, február 18.).
Az Észak-Erdélyt fenyegető csapás hírére Bem Medgyes­nél álló seregének egy részével Urban ellen indult, s azt Besztercénél két ütközet (február 26. és 27.) után ismét Bukovinába szorította. Ezt követően a magával hozott csapatokat a határ védelmére visszahagyva visszatért Medgyesre.
Urban kezdeti sikereiről értesülve ide tartott Puchner is, hogy teljes mozgósítható erejét bevetve döntő csapást mérjen a ,,rebellis kalandorra”. Március 2-án és 3-án ebből kétnapos ütközet kerekedett. A medgyesi összecsapás első napján a magyarok megállították a császáriakat, ám a második csatanap az utóbbiak térnyerését hozta. Bem az ütközet végeztével Erzsébetvárosra, majd 5-én Segesvárra húzódott vissza. S miután veresége nem volt súlyos, felkészülten várta az újabb támadást. Naponként Medgyes felé többször is kiküldött járőrei azonban mindig azonos hírrel tértek vissza: a császári-királyi csapatok közeledésének se híre, se hamva. Pedig Puchner ugyancsak készülődött! Csakhogy nem a közvetlen Medgyes–Segesvár támadási irányt választotta, hanem a megkerülést. Csapatainak zöme Fogaras felé indult, hogy Bem hadállását déli irányból átkarolva a magyar sereget elvágja Székelyföldtől, s ha lehet, mindenestül bekerítse. A terv kétségkívül jó volt, két tényezővel azonban nem számolt. A megkerülésre választott utak járhatatlanságával, valamint Bem hadvezéri képességeivel.
Ez utóbbi azt jelentette, hogy Bem hamarosan felismerte az ellenség szándékát, majd ezt követően március 9-én már ki is adta csapatainak a parancsot: ,,Indulás Nagyszebenbe!”
  Nagyszeben, az erdélyi császári haderő hadműveleteinek fő támpontja, egyben legfőbb katonai bázisa, az ellenséges szász mozgalom központja Puchner ,,oldalmenete” következtében most védtelenül állt. S Bem nem szalasztotta el a lehetőséget. Csapataival három napon és két éjszakán át tartó szakadatlan menetben Nagyszeben alatt termett.
A 11-én délután négy óra tájban a város falaihoz közeledő magyar sereg fogadására a helyőrség Nagycsűr körzetében foglalt védőállást. A mintegy 4000 főnyi orosz és osztrák helyőrség parancsnokai – Szkarjatyin cári ezredes és Pfersmann cs.-kir. tábornok – szentül hitték, hogy Bem Puchnertől szorítva vetődött Nagyszeben közelébe. A császári-királyi fősereg közeli érkezésében bízva maguk léptek fel támadólag. Az előretörő orosz gyalogságot Bem ágyúi azonban megállították, majd a két szárnyon előrerobogó magyar huszárság átkarolással, Nagyszeben­től való elvágással fenyegette. Erre az oroszok megkezdték a visszavonulást a városba.
Ebben ,,segítendő”, Bem hadközepének gyalogságát is rohamra rendelte, köztük az újonc székely zászlóaljakat, noha ezek egy része csupán lándzsával rendelkezett. Ezek vakmerő rohama a várost övező sáncokba vetette vissza a védőket.
Közben beállt az este. Bem feltételezte, hogy Puchner Segesvárra bevonult, de ott őt nem találva már bizonyára szintén megindult Nagyszeben felé, ezért mindenképp döntésre kívánta vinni a dolgot. Utasítására a tüzérség gyújtógránátokkal lángba borította a várost, melynek fényénél újabb és újabb rohamok indultak. A védők, elsősorban az oroszok egyelőre azonban szívós kitartással védték sáncaikat.
Már este 8 óra is elmúlt, és Bem gyalogságán a végső kifáradás jelei mutatkoztak, amikor a város keleti oldalán friss csapatok avatkoztak a harcba: Bethlen Gergely gróf alezredes dandárjának, a 11. honvédzászlóaljnak és a Pis­kinél már kitűnt Máriássy-zászlóaljnak a katonái, akiket Bem még a csata megkezdése előtt küldött a város megkerülésére. A két zászlóalj veteránnak számító honvédjei harci dalokat énekelve, halálmegvető bátorsággal rohamra indultak, és betörtek a városba. A küzdelem ezzel eldőlt. A szövetségesek megkezdték a város kiürítését, majd a vöröstoronyi szorosba húzódtak vissza.
Nagyszeben bevétele nemcsak hatalmas hadizsákmányhoz juttatta a magyar hadsereget, de a további események szempontjából is döntően hatott.
Puchner, akit különben éppen március 11-én léptettek elő táborszernaggyá, Nagy­szeben elvesztésének hírére súlyosan megbetegedett. Utóda a vezérségben Kalliány tábornok lett. Kalliány erőit összpontosítva Nagyszeben visszavételére készült, ám erre nem került sor. A brassói orosz helyőrség parancsnoka – nagyszebeni kollégája példáján okulva – ugyanis bejelentette, hogy egymagában nem hajlandó felvenni a küzdelmet a Székelyföld felől közeledő újabb magyar erőkkel. A szövetségesek együttműködésében keletkezett zavar azzal végződött, hogy az orosz segélycsapat, nyomában az erdélyi a császári hadsereg főerőivel, március 18. és 20. között a Tömösi-szoroson át kivonult az országból.
Ezzel Erdély földje – a gyulafehérvári, valamint a jelentéktelen dévai várat és az Érchegység havasaira felhúzódott román felkelőket nem számítva – jó időre megtisztult az ellenségtől.

BONA  GÁBOR