Másfajta politizálást
Fekete Réka: Nagyon szeretek közösségi élményben részt venni. Szerettem volna Marosvásárhelyen együtt lenni több tízezer társammal, ugyanakkor azt gondolom: az üzenet vihető településről településre is. Sepsiszentgyörgyön láttuk, milyen pici szikra elegendő lehet, hogy felboruljon a rend, a civilizált magatartás. Azt gondolom, idén nem lett volna jó a tiltás ellenére az SZNT szervezésében Marosvásárhelyre menni, nem biztos, hogy vállalható annak felelőssége, ha a provokációra erőszak a válasz, hisz a tömegben minden bizonnyal akadtak volna vevők mindkét jelenségre. 
Wilmann Walter: Itt már elhangzott, csak megismételhetem, nem szabad az utca nyakába varrni a politika felelősségét, a romániai magyar politizálás kevéssé hatékony voltát nem lehet kiváltani utcai felvonulásokkal. Ezzel le kellene számolni. Eltelt huszonöt év, ideje lenne leltároznunk. Ezt a felaprózódást, ami a romániai magyar érdekképviseletben végbement, meg kellene állítani, s megállapodni némely dolgokban, míg a világ és két nap nem lehet az egyre kisebb tömegekre hagyatkozni. Hiba volt a széki tanácsokat szervezőként feltüntetni, ugyanis ezek az eljövendő Székelyföld autonóm régió lényeges elemei lennének, egy rosszul sikerült szervezés rossz fényt vetne rájuk. (...) Visszatérve: le kell tisztítanunk érdekképviseletünket, felelősségre vonnunk a politika művelőit és megszűrnünk őket.
F. R.: A kolozsvári önkormányzat ülésén nemrég leszavazták azt a polgári civil kezdeményezést, hogy a Cluj-Napoca neve románul ezentúl Cluj legyen. Mit szólsz ahhoz, hogy az RMDSZ-képviselők is tagjai ennek a testületnek?
W. W.: Az előbb elmondtam: fabatkát sem ér a romániai magyar érdekképviselet ma, újra kellene tárgyalnunk a feltételeket, azt, hogy miként és kit juttatunk előbbre.
F. R.: Ki kéri számon őket?
W. W.: Mi vagyunk a választók, ha nem akarunk Görögország sorsára jutni, ki kell cserélnünk politikusainkat. Kolozsvár példa arra, hogy milyen helyzetbe jut fokozatosan az erdélyi magyarság. Népszámlálási időközönként, tízévenként kétszázezerrel fogyunk, a szórványban, ahol gyakorlatilag a többség szempontjából pofonegyszerű kérdésekben is belerúgnak a magyarságba, még nagyobb arányban. Ezekre a helyzetekre is felkészülve újra kellene szervezni az érdekképviseletet. Az, hogy gyenge az RMDSZ, és az általad felmutatott példában nagyon gyengén viselkedett, nem feltétlenül azt jelenti, hogy az ellenzéke annyival jobb.

A marosvásárhelyiek nem felejtenek
F. R.: Úgy érzem, a marosvásárhelyiek 1990 fekete márciusát nem tudják feledni, ha mi nem vagyunk mellettük, mint tavaly és tavalyelőtt, még mindig nem hiszik el, hogy megtehetik, jelezhetik, hogy jelen vannak. Szükségük van mai napig a székelyföldi települések támogatására ahhoz, hogy megnyilvánuljanak.
W. W.: Érdekes a diagnózis, úgy tűnik, mintha Marosvásárhely kezdene szórványként viselkedni, a tömb erejében bízva megmozdulnának.
Grubisics Levente felvetette: nem oltja-e ki a székely szabadság napjának jelentőségét a túlságos közelség március 15-höz?
F. R.: Lenne egy gondolatom: a két évvel ezelőtt több ezer példányban kiadott székelység történetét tessék szíves tanítani az iskolában, a diákokat, az ifjúságot megérinteni a székelyek történetével. Talán akkor március 10-ét magukénak érzik majd, az öt nap különbség nem mossa össze a dolgokat, nagyon sokan tudni fogják, miről szól. A székely nemzet napjáról. Vegyük a bátorságot és legyünk székely nemzet.

Duális szakképzés ősztől
F. R.: A szakoktatás lezüllött. Kovászna megyében sok igazán jól menő és sikeres vállalkozó a régi jó hírű építészeti szaklíceumban vagy a textilipari szakközépiskolában végzett, de akkor a szakoktatás egészen más volt. 1990 óta, ahány miniszter, annyiféle szakoktatás. Mihelyt felszámolták az inas- és szakmunkásképzést, kialakult a szak­líceumi érettségivel végződő szakoktatás, amely sem az elméleti képzésben, sem a gyakorlatiban nem nyújt elég felkészültséget. Amikor két évvel ezelőtt visszaállították a hároméves szakmunkásképzést, azt mondtuk, ez jó lépés, de még hiányos, mert távol áll a munkaerőpiactól. A diák elvégzi a három évet, jobban felkészül gyakorlatból, mint a szaklíceumban, oklevéllel a kezében keresi a munkát, de iskolásként nem feltétlenül kerül kapcsolatba a vállalkozóval. Újabb lépésként megszületett a döntés: a gyakorlatot vállalkozóknál végezzék, és az iskolák kötöttek szerződést a vállalkozókkal. Most jutottunk el oda, és szeptembertől már működhetne, hogy a vállalkozók döntsék el, milyen munkaerőre van szükségük. Nagyon sok vállalkozó azt mondja, Háromszéken nem is munkanélküliség van, hanem munkaerőhiány. Nagyon sokan akarnak menedzserek, igazgatók lenni, és nagyon kevesen önállóan végezni termelési munkát. De ezt nem tanulják meg sem a Székely Mikó Kollé­giumban, sem a Nagy Mózes Líceumban, sem egy teológiai iskolában, hanem kizárólag olyan tanodában, ahol jól felszerelt műhelyek vannak, vagy a gyakorlat alatt egy vállalkozónál. Háromszéken az első lépés már megtörtént. Találkoztak az érintettek – vállalkozók, megyei tanfelügyelőség, a helyi társadalmi párbeszéd csoport –, és tárgyaltak arról, kinek milyen ágazatban lenne szüksége szakképzett fiatalokra. Ha a vállalkozó ösztöndíjat ad, netán az elvégzett munkát honorálja, megfoghatja a fiatalt. De akadt, aki azt mondta: „az én költségemen képzem a fiatalt, majd ő fogja magát és elmegy Olaszországba, mert sokkal több pénzt kap”. Hogy elinduljon Kovászna megyében is a képzés, egyeztetni kell. Például a Kós Károly Szakközépiskolában szeretnének indítani hentesképzést, mert rájöttek, hogy ez olyan terület, ahol óriási a hiány. A magyar kormány által meghirdetett, 2015 a külhoni magyar szakképzés éve programban szeretnének pályázni erre. Ha jó az elképzelés, és a vállalkozók igénylik, öt év múlva, tíz év múlva biztos nem lesz ennyi munkanélküli fiatal Háromszéken.
W. W.: Arra a kérdésre, hogy mi történik, ha elmegy az inas a konkurenciához, nem kell kitalálni a választ. A régi kapitalizmusban, azóta már jobblétre szenderült szüleinktől tudjuk, volt erre pontosan kidolgozott módszer az ipartestületen belül. A szakmabelieket, akik próbálták ellopni a konkurenciától az inast, kegyetlenül büntették. Nem kell minisztérium, nem kell törvény, ha létezik a szakmán belüli becsület. Ez az ötlet, ami végre huszonöt év és tizenvalahány tanügyminiszter országlása után bejött, annyira józan és realitásközeli, hogy első hallásra úgy tűnik, mintha földönkívülit tettek volna tanügyminiszternek. Kitől tudná meg a társadalom, hogy hány szakemberre van szükség, ha nem a szakma művelőitől? Ebben az őrületben több mint két évtizede mozgunk: a miniszter aláírásával hitelesített papírok kellenek, minisztériumi és uniós pénzeken futtatják a képzéseket, de senkinek nem jutott eszébe megkérdezni a szakmát. Pár hete az a rosszindulatú ötletem támadt, hogy kérdezzük meg a polgármestereket: emlékeznek-e, tavaly hány fiatal jutott munkához körzetükben, hány munkahely létesült? A válaszuk őszinte volt: „mit tudom én”,  „fogalmam sincs”, majd elzavarták az újságírót a munkaerő-hivatalhoz. Érdekes számokat találtam: 2014-ben  Kovászna megyében 1153 huszonöt év alattit alkalmaztak. Ezeknek fele –  úgy 44 százalékuk – rendelkezett legalább egy szakképesítéssel, 33 százalék szakképzetlen, a felsőfokú oklevelesek 23 százaléka tudott elhelyezkedni. Ennyit a főiskolai papírokról. Remélem, a duális képzés életképes lesz, ugyanis vissza kell állítani a mesterségek becsületét. Nem hivatalosan tudjuk, hogy Háromszék népességének több mint fele a mezőgazdaságban jeleskedik, miközben a mezőgazdaság a megye GDP-jének másfél százalékát adja. Nagyon szegények vagyunk és szürkék is. Kellenek a jól képzett mesteremberek. Nem hiszem, hogy megérem, lássam őket vasárnap délután puha kalapban, öltönyben sétálni a korzón, de jó lenne. Hihetetlenül leszegényedünk a mesterségek elvesztésével, nem beszélve arról, mennyibe kerülne ismét elküldeni az inast Nyugat-Európába tanulni, mert itt kivesznek a mesterek.
F. R.: Egy kicsit mennybe menesztetted a jelenlegi oktatási minisztert, de az ötlet kissé sántít, hiszen az állam, mint nagyon sok esetben, a civilekre, ezúttal a vállalkozókra hárít feladatokat. A diákot az ösztönözné ezen típusú oktatás választására, ha tudja, hogy a képzés alatt kap egy kis ösztöndíjat, és utána remélhetőleg el tud helyezkedni. De mi ösztönzi a vállalkozót? Előfordulhat, hogy ő rákölt a fiatalra, aki azután elmegy. Felmerült a helyi vállalkozók részéről, hogy ha jövedelmi adójukból azokat a költségeket leírhatnák, amit erre a képzésre fordítanak, akkor nekik is megérné. Tehát nem kéne úgy járnunk, hogy van egy jó ötlet, de oldja meg más. 

Mennyiből lehet megélni?
Az Egészségügyi Világszervezet legutóbbi jelentése szerint Romániában 19,41 lejből lehet biztosítani egy négytagú család napi tápanyagszükségletét – indította a harmadik témát Grubisics Levente.
F. R.: Ez bőségesen elég, ha olyan házi­asszonyról van szó, akinek kamrája tele lekvárokkal, zakuszkával, zsák liszttel, a pincéje káposztával, krumplival. Tehát, ha kizárólag a tejet, kenyeret és 10 dkg felvágottat kell eb­ből megvennie, akkor talán, de önmagában csupán a túlélésre elegendő. Nagy baj ellenben az, hogy Romániában, Háromszéken és Székelyföldön, ahol nagy a szegénység, sok embernek ennyi sem jut. Ezért annyi a behorpadt mellű, beteg gyermek, akiről tornaórán látszik meg, milyen táplálkozásban van része. És ezért jó, hogy beindultak a délutáni oktatási, felzárkóztató programok a szociálisan hátrányos helyzetű gyermekek számára, mert lehet, hogy keveset tanulnak ott, de legalább megkapják a meleg ebédet. Nem tudom, hányszor mondtam el az elmúlt huszon­öt év alatt, hogy amíg ebben az országban a diákétkeztetést nem vezetik be, nem oldják meg, addig nagyon sok olyan gyermek nő fel, aki alkalmatlan lesz fizikai munkára.
W. W.: (...) Az összeg fotómodellek esetében elég volna, de egyébként nem. A hárommillió létfenntartó gazdálkodást folytató bevételéről a statisztikának fogalma sincs. Összevissza dobálóznak, és nem tudod, hogy tizenötmillió emberre számolták ki ezt vagy tizenkétmillióra, mert valóban vannak adatok arról, hogy mennyi élelmiszer fogy, és tudják, mekkora az átlagjövedelem.
F. R.: Azt is tegyük hozzá, hogy a folyamatos drágulások miatt fél év múlva ennyit sem tudunk megvásárolni a húsz lejből. De pazarlás is folyik, a mentalitáson is változtatni kellene, mert van olyan család, ahol tíz lejt kap az iskolás, hogy abból vásároljon tízórait, chipset, kólát, ahelyett, hogy szendvicset vinne, ami olcsóbb, tápértékben gazdagabb, higiénikusabb. Rengeteg minden tartozik a táplálkozási kultúrához, amiben igaz ugyan, hogy az ár meghatározó, de nem mindig a legdrágább a legjobb,  legegészségesebb, legfinomabb. Minket ez a szűkösség sok mindenre megtaníthatna kényszerből, ha már másként nem. Használjuk ki.