„Ott, ahol zúg az a négy folyó, ott, ahol szenvedni jó,
Ott, ahol kiömlött annyi drága vér, ezredévről mond mesét a szél...”
Érzem, mint ölel át a szél, hallom szüntelenül halk szavát, suttogását, amint csendesen, édes anyanyelvemen elismerő szavakat susog e vidék, e föld hőseiről, és közben arra int, róluk se feledkezzél meg.
Bodola Gyula
Brassóban született 1912. február 26-án. Tízéves korában kezdett el focizni a Braşoviában, majd innen átkerült a Brassói CFC-be, ahonnan 1928-ban visszaigazolt a Braşoviába. Két évet töltött régi klubjában, 1931-ben a Nagyváradi Városi Atlétikai Club (román rövidítése: CAO) játékosa lett 1937-ig, amikor engedett a Bukaresti Vénusz megkeresésének és hívásának. A Vénusz színeiben kétszer nyert országos bajnoki címet: az 1938–39-es és az 1939–40-es bajnokságban. 1940-ben a Nagyváradi Atlétikai Club (NAC) játékosa lett, négy évet töltött a Körös-parti városban, ekkor lett tagja a magyar labdarúgás első vidéki bajnokcsapatának. 1945 és 1947 között a Kolozsvári Ferar együttesében futballozott, aztán átköltözött Magyarországra, előbb a Budapesti Vasas, majd az MTK színeiben játszott, és természetesen a magyar nemzeti tizenegyben, hiszen nagy játékintelligencia, kitűnő áttekintés, páratlan munkabírás és tekintélyes lövőerő jellemezte játékát, labdarúgó-személyiségét. Csodálatosan értett játékostársai „foglalkoztatásához”, a helyzetek teremtéséhez, sőt, befejezéséhez is.
A román válogatottban 48 mérkőzést játszott – ebbe belefér két világbajnokság is, az 1934-es és az 1938-as –, a magyar nemzeti tizenegyben pedig 13-szor lépett pályára.
Visszavonulása után edzőként szolgálta tovább a magyar labdarúgást. Edzősködött a Szolnoki MÁV-nál (1950–51), a Szombathelyi Haladásnál (1951–53), a Pécsi Városi Sport Klubnál (1953–54, 1957–59), a Komlói Bányásznál (1954–57), Gyulán (1959–60), a Diósgyőri Városi Torna Klubnál (1960–61), a Salgótarjáni Bányásznál (1963), az Ormosbányai Bányásznál fejezte be edzői pályafutását 1971-ben. Budapesten élt haláláig. 1992. szeptember 9-én hunyt el a magyar fővárosban.
Szemányi Margit
Marosvásárhelyen született 1931. november 28-án. Fiatal korában atletizált, röplabdázott, pingpongozott, az Akarat színeiben kezdett tekézni. És remekül. Mintegy húsz bajnoki címet szerzett egyéniben és csapatban. Férje, Szemányi Tibor szintén tekéző és világbajnok.
Szemányi Margit nemzetközi téren első érmeit a nem hivatalos Európa-bajnokságokon szerezte, 1958-ban Münchenben ezüstérmet vehetett át a csapatverseny végén, négy évvel később pedig Pozsonyban állhatott fel a dobogó második fokára. 1964-ben aztán Budapesten megrendezték az első hivatalos Európa-bajnokságot, de ezen a román csapatok – női és férfi – nem állhattak dobogóra, egyedül Elena Trandafir szerzett érmet egyéniben (ezüst).
A világbajnokságok során az első érmet Romániának Ion Micoroiu szerezte 1957-ben (férfi egyéniben), a másodikat pedig 1962-ben a női válogatott – Ecaterina Antonovici, Tinca Balaban, Ioana Gotthard, Elena Lupescu, Elena Predeanu és Szemányi Margit –, s ha már megtört a jég, jöhetett Margit második világbajnoki érme, ezúttal párosban (Szemányi Margit, Elena Trandafir), majd a harmadik – de ez arany változatban – a csapatviadal végén. Az aranyérmes együttes: Tinca Balaban, Elena Lupescu, Cornelia Moldoveanu, Szemányi Margit, Szőcs Krisztina, Elena Trandafir. Két évvel később –1968 – Margiték megvédték világbajnoki címüket Linzben, méghozzá világcsúcs (2506 fa) kíséretében, a győztes csapat: Tinca Balaban, Cornelia Moldoveanu, Florica Neguţoiu, Szemányi Margit, Szőcs Krisztina, Elena Trandafir. És tették ugyanezt 1970-ben a bolzanói világbajnokságon, ahol az Elena Cernat, Ana Marcu, Cornelia Petraşca, Szemányi Margit, Szőcs Krisztina, Elena Trandafir alkotta női válogatott harmadszor juttatta a világbajnoki dobogó csúcsára a román csapatot. A negyedik világbajnoki címnek –1972 – már nem volt „tulajdonosa” Szemányi Margit, a több mint százszoros válogatott ugyanis visszavonult, és edzőként szolgálta tovább a hazai tekesportot. Tanítványa volt többek között Albert Erzsébet, Szilágyi Erzsébet, Maria Todea, Szász Ildikó... hogy csak néhány nevet említsünk azok sorából, akik tovább öregbítették a román tekesport hírnevét.
Kovács Miklós
1911. december 29-én született a Krassó-Szörény megyei Ekésen. Labdarúgó-pályafutását a Temesvári Kinizsi (az a bizonyos Chinezul) „törpecsapatában” kezdte 1924-ben, négy évvel később pedig átment a Temesvári Bánát együtteséhez, majd újabb két év múlva már a híres temesvári Ripensia játékosa lett. Innen került abba a román válogatottba, mely 1930-ban részt vett az I. labdarúgó-világbajnokságon Montevideóban.
1930. július 14-én játszotta első világbajnoki mérkőzését: Románia–Peru 3–1 (1–0). Vezette: A. Warken. Románia: Lăpuşneanu–Steiner I. Béla, Bürger–Eisenbeisser, Vogl Imre, Raffinszky László–Kovács Miklós, Dezső Albert, Wetzer I., Stanciu, Barbu II. Következett a második mérkőzés július 21-én: Uruguay–Románia 4–0. Vezette: Rego (brazil). Románia: Lăpuşneanu–Bürger, Tacu–Robe, Vogl Imre, Eisenbeisser–Kovács Miklós, Dezső Albert, Wetzer, Raffinszky, Barbu II. Románia a csoport második helyét foglalta el két ponttal, s ezzel befejezte világbajnoksági szereplését.
A Ripensiában sem maradt sokáig, mert átigazolt a Nagyváradi Atlétikai Clubhoz (CA Oradea). Na, de a válogatottban megőrizte helyét, s készülhetett a második világbajnokságra, melynek házigazdája Olaszország volt. A nyolcaddöntővel kezdődött a küzdelemsorozat 1934. május 27-én. Kovácsék Triesztben léptek pályára: Csehszlovákia–Románia 2–1 (0–1). Vezette: J. Langénus (belga). Románia: Zombory Vilmos–Vogl Imre, Weiss (később Albu)–Moravetz József, Kotormányi Rudolf, Deheleanu–Bindea, Kovács Miklós, Sepi II., Bodola Gyula, Dobay István. Románia ezzel a vereséggel búcsúra kényszerült. Langenus játékvezető nyilatkozata viszont megnyugtatta az elkeseredett játékosokat: „A románoknak még legalább két gólt kellett volna rúgniuk az első félidőben... A legjobb Vogl, Kovács és Dobay volt.”
1935-ben Miklós elhagyta Romániát, és a francia Valenciennes játékosa lett. Egy évet töltött a franciáknál, aztán visszatért a nagyváradi együtteshez. Második nagyváradi szereplése két évre szólt. 1937-ben ugyanis átigazolt a Ploieşti-i Tricolorhoz, mellyel kétszer is feljutott a román labdarúgás felsőházába – 1938-ban és 1940-ben. Közben 1938-ban harmadszor vett részt a világbajnokságon, melyet ekkor Franciaország rendezett. Románia a nyolcaddöntőben 1938. június 4-én vívta első mérkőzését: Románia–Kuba 3–3 (1–1, 2–2). Vezette: Scarpi (olasz). Románia: Pavlovics–Bürger, Chirvin–Vintilă, Răşinaru, Raffinszky László–Bindea, Kovács Miklós, Barátky Gyula, Bodola Gyula, Dobay István. Négy nap múlva megismétlődött Toulouse-ban a két csapat közötti találkozó, hogy eldöntsék, melyik jut a negyeddöntőbe: Nos, Kuba jutott, miután 2–1-re legyőzte a Kovács Miklóst nem szerepeltető román válogatottat.
A bécsi döntést követően Miklós hazatért Ploieşti-ről, a Nagyváradi AC játékosa és Magyarország bajnoka lett. A NAC volt ugyanis az első vidéki együttes, melynek sikerült megszereznie a magyar bajnoki címet. 1943-ban Kovács Miklós elhagyta Nagyváradot, és a Budapesti Gamma játékosaként folytatta pályafutását. Budapesten maradt 1945-ig, amikor aztán hazatért, és a Nagyváradi Silitorulhoz igazolt. Itt fejezte be aktív labdarúgó-pályafutását, mely alatt 37-szer öltötte magára a román válogatott mezét és egyszer a magyar válogatottét.
Edzői pályafutását Kovásznán kezdte 1946-ban, innen ment át Medgyesre, majd folytatta munkáját a Nagyváradi ICO (ezzel országos bajnoki címet szerzett), a Temesvári Politechnika (1950–1957 között, 1952-ben felvezette a bánsági együttest az A-osztályba), a Krassó-Szörény megyei Nadrág (1957–1963) együttesének kispadján, majd több Temesvár környéki csapat edzéseit irányította 1973-ig, amikor teljesen visszavonult. Négy évvel később, 1977. július 7-én hunyt el a Bánságban.
Kovács Miklós nagyszerű labdarúgóként maradt meg a futballvilág emlékezetében. Büszkék lehetünk rá, hiszen labdarúgóként és edzőként is megállta helyét, becsülettel szolgálta nemzete labdarúgásának, labdarúgóinak jó hírnevét.
Csúcs András
Gyergyószentmiklóson született 1960. augusztus 12-én. Édesapja, Péter főkönyvelő, édesanyja, Erzsébet háztartásbeli. A szülővárosában megkezdett tanulmányait a Brassói Egyetemen fejezte be 1985-ben, és gépészmérnöki oklevelet szerzett. Tanulmányai ideje alatt nem feledkezett meg a sportolásról sem. Az Egyetemi Sport Club színeiben tájfutóként szerzett magának hírnevet.
1985-ben, hogy teljesebb legyen a diplomaszerzés öröme, megnősült, felesége, Mónika tanárnő. Két évvel később megszületett első gyermekük, András, majd 1993-ban Róbert.
Munkahely – a csíkszeredai traktorgyárban, 1991-től vállalkozó –, család adva volt, nem hiányzott más, csak a sportsikerek. András azokról is gondoskodott. Sítájfutásban (na persze, a sí nem maradhatott el, hiszen Gyergyószentmiklóson született, ahol a monda szerint sítalpon jönnek világra az újszülöttek) négyszeres országos bajnok, utolsó bajnoki címét 1997-ben szerezte harmincöt évesen. Túl a bajnoki címeken és a címeket fémjelző aranyérmeken szerzett az érmek mindenikéből még jó néhányat.
Pályafutása során három világbajnokságon képviselte Romániát – 1992-ben Franciaországban, 1994-ben Olaszországban (a 43. helyen zárta a sprintszámot és a 49.-en a klasszikus távot) és 1996-ban Norvégiában állt rajthoz. A rendkívül erős mezőnyökben éremszerzésre nem számíthatott, na de ilyen nagy versenyeken maga a részvétel is felér egy éremmel, hiszen András valahányszor rajthoz állt, mindig befejezte a versenyt. Nyári tájfutásban is megállta helyét, Spanyolországban a Veteránok Világkupáján az 54. helyen zárt. Itthon az országos bajnokságokon mindent megnyert, nem számított, hogy klasszikus vagy hosszú távon rajtolt, bajnokságon vagy Román Kupa-vetélkedőn szállt versenybe, szeretett és tudott is győzni. Ma Csíkszeredában él.
