Örökkévalónak tűnt a várakozás a székben, mert nagyon rosszul voltam, hát kértem a doktornőt: engedje, hogy feküdjek le. Megtagadta, de nem bírtam ülni, így lefeküdtem egy ágyra, mire szemtelennek nevezett. Később kaptam egy injekciót, de nem éreztem a hatását: remegett az egész testem a fájdalomtól.
Eközben az ott dolgozók, sőt, a doktornő is többször érdeklődött, van-e pénz nálam, amivel haza tudok menni. Megkérdeztem: hogyan mehetnék haza házipapucsban, pizsamában és háziruhában, amikor kint hideg van, fúj a szél és esik az eső? A válasz: ez az ön dolga! Majd hívta a szekeres fiút, és áttolatott egy elfekvőbe (ugyanazzal a döcögő szekérrel), de ott is közölték, nem maradhatok itt! Egyikük felajánlotta, hív egy taxit, és én majd otthon kifizetem.
Megsokalltam a kabaréműsort, felálltam, bementem a doktornőhöz, és kijelentettem, eljövök, de a történteket közzéteszem. Amikor a főbejáraton kiléptem, meglepődve láttam, hogy a fiam ott áll. Kiderült, hogy őt az EKG-s nővér kilökdöste, nem engedte be, sőt, hívta a fekete ruhás őrt, hogy távolítsa el!  Végül ketten hazamentünk, de a kétórás hacacáré alatt úgy megfáztam, hogy még mindig fekszem.
Nem lett volna civilizáltabb, ha beengedik első pillanattól a fiamat, közlik vele a tényállást, s utána mehettünk volna békével? Talán (le)kezelőim sosem kerülhetnek hasonló helyzetbe?
Elég sokszor voltam kórházban, de így... Most azonban eszembe jutott, hogy egyszer már megjártam. 2009-ben a férjemet szívproblémával kellett felszállítani a szakosztályra, akkor adtak egy szekeret, de a felvonó nem akart indulni, merthogy „nem személyszállító”;  mihelyt azonban 30 lej zsebet cserélt, nyomban működött! Milyen jó, hogy akkor volt nálunk pénz, különben a hátunkon hurcoltuk volna fel a betegünket.
Tanulságul: mielőtt a sürgősségre kerül valaki, egyik zsebébe csomagoljon zsírt a szekérkerékre, a másikba pénzt taxira, a többit meg bízza a jó Istenre.
Sz. É., Sepsiszentgyörgy