Szép ünnep a húsvét, / Tavaszi, nem őszi, / Szabad-e locsolni, / S érte tojást kérni?
Húsvét a kereszténység legnagyobb ünnepe, amikor a kereszthalált halt Jézus Krisztus feltámadására emlékezünk. A leggazdagabb, legszínesebb népszokások teszik általában több korosztály, de különösen a gyermekek és a fiatalság várva várt ünnepévé.
A húsvétot megelőző nagyhét a nagytakarítás ideje. Régen Uzonban már minden háznál lejárt a szövés ideje, az osztováták (szövőszékek) kikerültek a házból. Friss meszelés, tapasztás illata szállt minden valamirevaló házból. A tapasztást régen a hídon túli cigány asszonyok végezték, akik közül sokan dolgoztak tisztán és megbízhatóan (Dámi Máriné, Pecán Anika). Ez a szokás mára egy letűnt paraszti életforma emléke...
Az uzoni nép nagy többsége református, ezért nálunk szigorú böjtölés nem létezett. Egy napon, nagypénteken böjtölünk, s akkor is csak naplementéig. Ilyenkor régen ciberét ettek, száraz növényi eledelt, kenyeret magára, teát, feketekávét ittak.
Nagyszombaton lázas készülődés zajlott a konyhában. Uzonban ritka volt az a ház, ahol ne került volna az asztalra húsvéti bárány: tárkonyos bárányfejleves, tokány, combok pirosra kisütve, töltött bárány az elmaradhatatlan pityókasalátával. Ezenkívül az ünnepre vágtunk tyúkot, libát, récét, kinek hogy volt módja és lehetősége erre.
Nagyanyámék a sógorasszonyokkal összeegyezve közösen sütöttek kenyeret, és a meleg kemencében készült a húsvéti kalács is. Ez háromféle volt: diós, mákos és üres kalács. A bejglit s ehhez hasonló ételeket nem ismertük, csak a finom, omlós régi kalácsokra emlékezünk, melyeknek párját jelenleg hiába is keressük.
Húsvétvasárnap mentünk a templomba úrvacsorát venni, együtt ünnepelni. Ez régen is, most is így van. Valamikor, a szüleim fiatalsága idején este műsoros bál volt, melyet az uzoni Iparos Egyesület szervezett. Rendkívül humoros szerepeket játszott néhai Béres Kálmán szabómester és Szigeti József asztalosmester, de Fám Rózsika és Szekeres Rózsika néni is híres volt csodaszép dalairól.
Húsvét második napján kezdődik az öntözés. Ezt régen nagyanyámék vízbevető hetfűnek nevezték, ami természetesen megmagyarázza a szokás tartalmát. Erre a napra festettük a piros tojást, régen hagymahéjjal, most tojásfestékkel. Itt, Uzonban nem írták a tojást.
A 30-as évekig még úgy öntöztek, hogy a legények a kútból húzott vízzel leöntötték a leányokat. A leányok menekültek és maradtak volna is, mert az öntözés riasztóan kellemetlen volt, de dicstelen, ha a lány öntözetlen maradt. Bújtak is pincébe, padlásra, kamrába, de mindhiába, mert a legények úgyis megtalálták őket. A szülők nem avatkoztak bele, mert tetszett nekik is a vidám esemény. Az én gyermekkoromban, az 50-es években ez a szokás már nem létezett, de az első öntözőim mindig a kertünk végében lakó cigány legénykék voltak. Ők egy üvegbe szappanos vizet tettek, és azzal öntöztek. Mindig elsőként érkeztek, talán, hogy szerencsét hozzanak. Verseik, akárcsak ők, egyszerűek voltak:
Ajtó megett állok, / Piros tojást várok, / Ha nem adnak tojáskát, / Ülű vigye tyúkocskát.
Vagy:
Én kis kertész legény vagyok, / Virágokat locsolgatok, / Azt hallottam, egy rózsaszál el akar hervadni, / Meg szabad-e locsolni?
Ez a szép szokás mai napig megmaradt, ha nem is olyan sokan, de járnak a gyermekek reggeltől estig, házról házra.
Régen ibolyát szedtünk Gavrilescu néni kertjéből, melyhez nagy ügyesség kellett, mert az öregasszony állandóan résen állott. A háza mögött rengeteg ibolya volt, mint a legyek a mézre, úgy jártunk oda lopkodni. Az ibolyát az öntözők kapták: a mellükre tűztük, vagy a kicsi zöld kalapra, melyet büszkén viseltek. Érdekes szokás volt, hogy az Alszegben lakó fiúk csak ott, azon a részen öntöztek, a Felszeg és a Puszta nem járt le hozzánk.
Jelenleg divatos kölnivel, sprayjel is öntöznek, amelyek után néha visszakívánjuk nagyszüleink idejéből a tiszta vízzel való locsolást. A kisfiúk mindig verset mondanak, melynek jutalma a tojás. Ezeket a versikéket szüleiktől, nagyszüleiktől tanulják. Érdekes jelenség, hogy a korszak az öntözőverseket is befolyásolta, mert az átkosban ilyen és ehhez hasonló locsolóverseket mondtak, mint:
Zúg a traktor, szánt az eke, / Elvtársnő, locsolhatok-e?
Az utóbbi években hallottam egy jelenkori versikét:
Zöld erdőben jártam, / Orbán Viktort láttam, / Azt súgta a fülembe, / Szavazzak a Fideszre!
Nagyobb gyermekek már hosszabb verseket mondanak. Ezek a versikék vallásos színezetük mellett a természet megújulásán érzett örömet is kifejezik. A nagy legények, házasemberek ebéd után szoktak elindulni a rokonokhoz, szomszédokhoz, jó barátokhoz. Őket itallal és süteménnyel illik megkínálni, de az utóbbi időben már a kávé és az üdítő is divatba jött. Este 10 óra után már nem illik sehová se menni, mert a családnak is nyugovóra kell térnie. Ekkor már a kaput is bezárjuk, mert így ajánlatos.
Végezetül álljon itt egy régi húsvéti versike, melyet Konsza Samu Háromszéki magyar népköltészet című gyűjteményében találtam.
Húsvét másodnapján régi szokás szerint
Fogadják szívesen az öntöző legényt.
Én még a legénységhez,
Igaz, kicsiny vagyok,
De azért öntöző legénynek
Mégiscsak felcsapok.
Esztendő ilyenkor megint csak itt vagyok,
Ha e locsolásért piros tojást kapok.
(Lisznyó, 1948, Kese Zoltán)
Ambrus Anna