Túl vagyunk az idei magyar költészet napján, de úgy telt el, hogy alig vagy egyáltalán nem vettünk tudomást róla. Tagadhatatlan, hogy április 11-én is volt művelődési esemény Sepsiszentgyörgyön, színpadra léptek a Fölszállott a páva tehetségkutató versenyzői, de egy kulturális központnak számító városhoz, Székelyföld kulturális fővárosához és a magyar költészet értékeihez, gazdagságához képest is méltatlan módon emlékeztünk meg idén erről a napról.
A Parnasszus irodalmi kör felolvasóestjén kívül csak a Bod Péter Megyei Könyvtár József Attila-idézeteket gyűjtő rendezvénye emlékeztetett a magyar költészet napjára, mely során a szervezők arra ösztönözték a verskedvelőket, hogy minél több József Attila-idézetet vigyenek be pénteken és szombaton a könyvtárba, azokat tűzzék fel az előcsarnokban található pannóra, melyekből ezen a héten összeállítás készül az intézmény Facebook-profiljára. Ezenkívül egy másik játékot is ajánlott olvasóinak a könyvtár: 11-én 11 órakor egy 11 sorból álló idézetválogatást tettek közzé a Facebookon, melyhez az olvasók idézet-hozzászólásait várták.
Arra számítottam, ha szombaton zárás előtt betérek a könyvtárba, sok emberrel találkozhatok, egyesek talán válaszolnak arra a kérdésemre is, hogy miért tartották fontosnak eljönni, felfedni valamit magukról a költő soraival. A kölcsönzőben egyetlen ember fogadott, a könyvtár munkatársa. Tollat, papírt és egy József Attila-kötetet kaptam tőle, melyekkel kiléptem az előcsarnokba, hogy én is lemásoljam és kitűzzem valamelyik kedvenc versrészletemet. Elég sok idézet volt már a pannón, olvasgatni kezdtem ezeket, közben pedig hallgattam a kihangosított, többek között Sebő-együttes által megzenésített József Attila-verseket. Majd a kötetben lapoztam tovább, egyre újabb és újabb verssorok tetszettek meg, mindig más tűnt idézésre méltóbbnak, aztán, ahogy egyre mélyebbre merültem és egyre magasabbra szálltam, egy pillanatra felvillant bennem: talán ez volna a mai nap igazi értelme, talán ezekről a költőkkel való találkozásokról kellene szólnia a költészet napjának. Az éhező József Attilára gondoltam, aki fát és szenet lop, amire ma is csak a legszegényebbek, az igazán nélkülözők vetemednek, majd az ő születésnapját ünneplő városokra, falvakra, kulturális intézményekre és intézményvezetőkre, arra a sok-sok magyar emberre világszerte, aki tényleg lázasan szervezkedik a magyar költészet napján. Hol vagyunk mi ettől az ámulatra méltó tüneménytől, aki zúgó egek fenekén lapulva örök éjben áll a kivilágított nappalok fülke-fényében, akiben nappal hold kél, s tömény tűz égette szívéből folyik tova a Duna...
