Érzem, mint ölel át a szél, hallom szüntelenül halk szavát, suttogását, amint csendesen, édes anyanyelvemen elismerő szavakat susog e vidék, e föld hőseiről, és közben arra int, róluk se feledkezzél meg. Csak szemük, lelkük szenderült örök álomra, emlékük tovább él, és élni fog, míg dobog mellünkben a szív. Az emlékezésben segítségünkre van a labda, pattogásának zenéjére, hangjára egymásután sorakoznak az egykori labdarúgók, a sportok királyának – mert ennek tekinti a sportvilág a labdarúgást – hősei, hogy elmeséljék, emlékeztessenek csodálatos játékukra, tetteikre, melyekkel hozzájárultak szülőföldjük hírnevének megerősítéséhez, öregbítéséhez.
Dobay István
Temesváron született 1909. szeptember 26-án. Korán megismerkedett a foci szépségével, vonzerejével, hiszen napos vendége volt a szülőháza közelében meghúzódó grundnak, és csak természetes, hogy alig tizenöt évesen a Temesvári Bánát Egyesülés játékosa lesz, három évvel később pedig a Bánát játékosaként tartja nyilván a Bega-parti város sportszerető közönsége. Innen már csak egy lépés választja el Temesvár legrangosabb egyesületétől, a Ripensiától, ahová 1930-ban át is igazolják, hogy aztán tíz éven át igazi zászlóvivője legyen. Tíz év alatt négy bajnoki címet szerez a Dobayt soraiban tudó Ripensia (1932–1933, 1934–1935, 1935–1936, 1937–1938), kétszer kupagyőztesként (1933–1934 és 1935–1936) zárta a bajnoki éveket. És ne feledjük, ez idő alatt Dobay István négyszer szerezte meg a gólkirályi címet (1932–1933, 1933–1934, 1934–1935 és 1936–1937), 41-szer öltötte magára a román válogatott címeres mezét, 20 góllal járulva hozzá a sikerekhez. Gólerősségét bizonyítja a bajnokságban szerzett góljainak száma: 130, nemzetközi téren pedig ötször nyert csapatával Balkán-kupát (1932, 1933, 1934, 1935 és 1936), részt vett két világbajnokságon. Az 1934-es olaszországi világbajnokságon – sorrendben a másodikon – a nyolcaddöntőben szenvedtek vereséget Dobayék.
Május 27., Trieszt. Csehszlovákia–Ro­mánia 2–1 (0–1). Vezette: J. Langenus (belga). Csehszlovákia: Planicka–Zenisek, Ctyro­ky–Kostalek, Cambal, Krcil–Junek, Silny, Sobotka, Nejedly, Puc. Románia: Zombory–Vogl, Albu–Moravetz, Kotor-mányi, Dehe­leanu–Bindea, Kovács M., Sepi II., Bodola, Dobay. Gólszerzők: Nejedly, Puc, illetve Dobay. Két vélemény a mérkőzésről:
Langenus játékvezető: „A románoknak még legalább két gólt kellett volna rúgniuk az első félidőben. A legjobbak Vogl, Kovács és Dobay voltak.”
Planicka, a csehszlovákok kapuvédője: „Nehéz a románokkal játszani. Ha lett volna még egy olyan játékosuk, mint Dobay, akkor egymagamban túl kevés lettem volna kapuvédőnek.”
1938-ban Franciaország volt a harmadik világbajnokság helyszíne. Románia Toulouse-ban kezdte a küzdelemsorozatot, méghozzá Kubával a nyolcaddöntőben. Románia–Kuba 3–3 (1–1, 2–2). Játékvezető: Scarpi (olasz). Románia: Pavlovics–Bürger, Chirvin–Vintilă, Răşinaru, Raffinszki–Bindea, Kovács M., Barátky, Bodola, Dobay. Kuba: Carvajales–Barquin, Chorens–Arias, Rodriguez, Berges–Maquina, Fernandez, Socorro, Tunas, Sosa. Gólszerzők: Bindea (35. p), Socorro (45. p), Maquina (69. p), Barátky (88. p), Socorro (103. p), Dobay (105. p).
S mert a továbbjutó csapat kilétéről dönteni kellett, négy nap múlva, ugyancsak Toulouse-ban újra megmérkőzött a két csapat: Kuba–Románia 2–1 (0–1). Vezette: A. Birlem (német). Kuba: Ayra–Barquin, Chorens–Arias, Rodriguez, Berges–Maquina, Fernandez, Socorro, Tunas, Sosa. Románia: Sadowski–Bürger, Felecan–Băr­bulescu, Răşinaru, Raffinszki–Bogdan, Moldoveanu, Barátky, Prasszler, Dobay. Góllövők: Maquina, Socorro, illetve Dobay. Tehát száz szónak is egy a vége: Nem Dobay Istvánon múlott, hogy a román válogatottnak idő előtt búcsúznia kellett.
1948-ban még aktív játékosként a Medgyesi Karres együttesében játszik, aztán csendesen visszavonul, de nem a labdarúgóéletből, hiszen várta már az edzői kispadok sora. És akkor vegyük sorba az évek során edzett csapatait: Konstancai CFR (1948–1949), Marosvásárhelyi Lokomotív (1950–1952), Medgyesi Láng (1953), Bukaresti Dinamo (1954, bronzérmes a csapat), Steaua (1955–1957, 1955-ben Román Kupát, 1956-ban bajnoki címet szerez az együttes), UTA (1958), Kolozsvári CFR (1959). 1960-ban egészségi okok miatt nyugdíjba vonul, és Marosvásárhelyen telepedik le. Itt tér örök álomra 1994-ben.
Raffinszki László
Miskolcon született 1905. április 23-án. Alighogy annyira felcseperedett, sokadmagával a labdarúgás vonzásába került, s élete végéig e labdajáték szerelmese maradt. Tizenkilenc évesen igazolta le soraiba a Temesvári Egyesülés. Egy évvel később a Temesvári Atlétika Klub színeiben kergeti a labdát, s két évvel később, 1927-ben színre lép a Temesvári Kinizsi (az a bizonyos Chinezul), és átigazolja együttese soraiba. László labdarúgó-pályafutásának útja lassan ugyan, de biztosan elindul a felsőbb szintek felé. Első kimagasló sikerét a Bukaresti Juventus színeiben éri el, amikor országos bajnokként zárja kétéves fővárosi kiruccanását, és 1931-ben visszatér Te­mes­várra, ahol tárt karokkal várja a Ripensia. De mielőtt magára öltötte a Ripensia mezét, a Juventus színeiben kivitelezett egy nem mindennapi bravúrt: a Juventus–Brăilai Da­ciu Egyesülés bajnoki mérkőzésen egymaga tizenegy gólt szerzett... Az 1932–1933-as bajnoki évet a Ripensia színeiben bajnokként zárja.
Közben külföldről is figyelik játékát, s ennek első eredménye, hogy 1934-ben átigazolja a csehszlovákiai Zinedice. Két évet tölt a fel­vidéken, aztán 1936-ban visszatér Romániá­ba, és a Bukaresti Rapid játékosa lesz. A fő­vá­rosi lila-fehérekkel háromszor Román Kupa-nyertes (1936–1937, 1937–1938, 1938–1939). Mesterhármas ez a kupasiker, nagy­szerűen egészíti ki nemzetközi sikersorozatát, melybe belefér két világbajnoksági – 1930 és 1934 – szereplés, húsz címeres mez.
Raffinszki László tehát ott volt a labdarúgó-világbajnokságok nyitányán. 1930. július 14-én Montevideóban tagja a győztes román válogatottnak. Románia–Peru 3:1 (1:0). Ve­zette: A. Warken. Románia: Lăpuşneanu–Steiner, Bürger–Eisenbeisser, Vogl, Raf­finszki–Kovács M., Desu, Wetzer I., Stanciu, Barbu II. Peru: Valdivieso–de la Casas, So­ria–Galindo, Garcia, Lavalle–Flores, Villa­nueva, Denegri, Neira, Souza. Gólszerzők: Desu, Stanciu, Kovács, illetve Souza.
Krónika helyett hadd idézzünk a válogatott Wetzer Rudolf naplójegyzetéből néhány mondatot: „Rettenetes nap! Éjfélfelé jár az idő. Ma játszottuk első mérkőzésünket a Pocitos Stadionban... A találkozó első perceiben elmúlt az izgatottságunk. Néhány passz után hozzám került a labda, szöktettem Desut, ő kicselezte egyik ellenfelét, és 30 méterről pompás lövést küldött a perui válogatott kapujába... A 11. percben Souza úgy ugrott rá Steinerre, mintha homoksáncba ugrana, és csapattársunknak eltörött a lába. Tíz perc múlva Alberto Denegri talpa kimozdította helyéről Stanciu térdkalácsát, kilencen maradtunk... A 60. percben az az átkozott Souza egyenlített. Ekkor történt a csoda: Stanciu faképnél hagyta az orvosokat, és besántikált a pályára, mintha valami láthatatlan mankóba kapaszkodna. Mikor megláttam, nem tudtam visszaparancsolni könnyeimet, Stanciu kiment a jobbszélre. Senki sem törődött vele... Jose Lavalle mint a bika, úgy rontott Raffinszkira, Raffi azonban ellenszegült, és Lavalle a földre zuhant. Ám a következő pillanatban Galindo megbünteti Raffit, amiért ellenszegülni merészelt, és teljes erejéből belerúg. Az agresszort kiállítja a bíró. Még van 15 perc. Támadunk. Desunál a labda, átadja Raffinak, aki továbbítja nekem. Szabadnak érzem Barbut, és szöktetem. Barbu cselez és laposan beível. De ott nincs senki... dehogy nincs! Ott van Stanciu! Stanciu mintha nem is lenne. A labda gurul. Halott labda. Stanciu szinte fél lábon szökdécselve utána veti magát. Valdivieso elszörnyülködve készül a fantom lábára vetődni. De Stanciu beteg lábára támaszkodik, az egészségeset pedig lövésre lendíti. Valdivieso repül, és akkor – a megrökönyödött stadion szeme láttára – Stanciu maga elé helyezi a labdát, és a három térdvédővel leszorított, térdkalács nélküli lábával lő. Nem hiszek a szememnek. Gól! Győzelem!
S hogy biztosan az legyen, Kovács is rúg egy gólt. Így lett 3–1.”
Következett a házigazda. Uruguay–Ro­mánia 4–0 (4–0). Románia: Lăpuşneanu–Bürger, Tacu–Robe, Vogl, Eisenbeisser–Ko­vács, Desu, Wetzer I., Raffinszki, Barbu II.
És nézzük, mit írt Wetzer: „...És mégis le a kalappal! Egy mennyei csapat vert meg. A mai Uruguay sokkal erősebb, mint az, amelyik megnyerte a párizsi olimpiát. Akkor is láttam játszani...”
Raffinszkiről még annyit: 1930-ban bekerült az újságírók világválogatottjába.
Az 1934-es világbajnokságon Raffinszki jelen volt, de nem lépett pályára azon az egy meccsen: Csehszlovákia–Románia 2–1 (0–1).
Raffinszki visszavonulása után edzős­ködött. A Ploieşti-i Prahova, a Bradi Mica, a Dicsőszentmártoni Energia-Kémia, a Zalat­nai Arany, majd a Kolozsvári Tech­nofrig kispadján töltött hosszabb-rövidebb időt. 1981. július 31-én hunyt el Ko­lozs­váron.
De nemcsak a futball, hanem a kosárlabda is mesél. Egy székely leány pályafutásáról regél.
Páll Magdolna
Csíkszentkirályban született 1963-ban (de van, aki Csíkdánfalvát, sőt, Sepsi­szentkirályt könyveli el szülőfalujának). Kosárlabda-pályafutását a Brassói Iskolás Sportklub színeiben kezdte a kitű­nő mester, Gheorghe Rosu irányításával. Klub­jainak sorában a Brassói Akarat következett, majd egyetemi tanulmányai idején – a Kolozsvári Egyetem vegyipari karán szerzett oklevelet – a Kolozsvári Egyetem, s újból a Brassói Akarat. Első bajnoki címét az Iskolás Sportklubbal szerezte (négyszer sorozatban), majd következett a Kolozsvári Egyetem együttesével begyűjtött öt országos bajnoki cím.
Válogatott játékosként végigskálázta a „létrát”, kezdve a kadett-, junior-, majd folytatva a felnőttkorosztály nemzeti együttesével. Nem meglepő, hogy több mint 350 nemzetközi meccset játszott, hiszen alig tizenhét évesen már magára ölthette a címeres mezt.
Nemzetközi sikerei: Az 1978-as spanyolországi kadett Európa-bajnokságon 6. helyen végzett csapata, az 1979-es olaszországi junior Európa-bajnokságon még szerzett egy hatodik helyet. Az Universiadekon bronzéremmel kezdett (1981, Bukarest), majd ezüstéremmel folytatta 1983-ban a kanadai Főiskolai Világbajnokságon. A döntőben az amerikai válogatott győzte le Magdolna együttesét.
Pályafutása során két évet játszott az izraeli Lachen Ramat-Rasharon együttesében, s így alkalma adódott, hogy játszhasson a Ronchetti Kupa vetélkedőin.
Rendkívüli tudását értékelte a nemzetközi szövetség, amikor kétszer is meghívta a kontinens válogatottjába.
Visszavonulása után edzősködött a Braşovia Iskolás Sportklubnál, később átvette az A-osztályos Brassói Akarat edzéseinek irányítását, sőt, adott pillanatban az ifjúsági válogatott edzői tisztségét is betöltötte. Érdemes sportmesterként éli életét Csíkdánfalván.