A hivatal ez alkalommal nem packázott velem, ügyfelével. A szokás hatalma szerint, bátortalanul léptem be központi, ,,kacsalábon forgó”, szűk, de okosan szerkesztett épületébe. Az eddig mindig hatalmába kerítő balítéletekkel: vajon sikerül-e intéznem a cívisember dolgát? Mert nincs nálam előre megírt kérvény, a hazai bürokrácia kötelező papírjai...
Az első biztató benyomás a keskeny folyosókon, lépcsőkön látott tisztaság és pedantéria, akár a patikákban! Muszáj utalnom a latinok régi közmondására: nomen est omen. A név figyelmeztető jel, a név jelentése utal viselője sorsára! Ajtónyitás előtt találkozás dolgaikról tanácskozó alkalmazottakkal. Kit tetszik keresni? A Főnököt? Fenn az emeleten, ez és ez a számú ajtó, tessék bekopogni...
Bent a titkárnő tiszteletteljes érdeklődése, mi járatban keresem a terepen levő igazgató urat? Szinte restellem, visszakísér az alattunk levő irodák egyikébe, ahol hasonló ügyeit intézték el másoknak is az utóbbi egy-két esztendőben a hivatal első emberének közbeavatása nélkül. Alig ötperces kérdés-felelet játék a kedves női mosoly kíséretében. Nem a szó szerinti vizsgáztatás kényszerében, inkább a hivatali alkalmazott és az ügyfél normális párbeszéde a kölcsönös tisztelet és megbecsülés jegyében... S így, április közepe táján, amikor legnagyobb magyar költőm, József Attila született, időszerű Őt idézni: ,,Dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes...”!
