Felvetődött, hogy stílszerűbb lenne, ha május elsején nem a munkát, inkább a munkanélküliséget ünnepelnénk. Így sokkal több érintett vigadhatna felhőtlenül, már ha derűsek lesznek a május elsejék. Sokan azon keseregnek, hogy régen, a megboldogult népi demokráciában bezzeg mindenkinek volt munkahelye. De akkor azt is mondogatták szorgalmasan a dolgozók, hogy amíg csak fizetgetik őket, addig csak dolgozgatnak. Aztán, ha valakinek nem ízlett az elfoglaltság, amit adtak, és munkanélkülivé vált, egy idő után akár el is ítélhették közveszélyes munkakerülésért. Így mindenki szívesen dolgozott, mert muszáj volt.
Most főleg azok nosztalgiáznak, akik 25 évvel ezelőtt fiatalok, olyan 25 évesek voltak, az ötvenesek, s az idősebbek. Ráadásul időközben – koruk miatt – sokan feledékenyek lettek, és akár a dalban, csak a szépre emlékeznek. Amikor a régiek emlékeikről mesélnek utódaiknak – látván a mostani körülményeket –, rózsaszínűnek tűnik a múlt.
Milyen jó volt akkor régen, május elsején, mert a grandiózus és lelkes felvonulás után kimentek a zöldbe, és mindenki megsütötte május elsejei penzumát. A következő húsadagot majd csak augusztus 23-án, szintén a felvonulás után. És május elsején még sört is lehetett inni! A Sugás kertvendéglő kapujából lesték a szomjas ünneplők, hogy nem szabadul-e fel egy-egy asztal. Aztán ha Ceauşescu elvtársnak úgy szottyant kedve, mi mindannyian hatalmas lelkesedéssel, mégpedig munkával (!) ünnepeltük május elsejét, akár a húsvéthétfőt vagy karácsonyt. Az is jó volt, hogy húsz liter benzinnel egy hónapig lehetett autókázni. Annyi dukált egy autónak havonta. Sőt, egyik vasárnap a páros, másikon a páratlan rendszámú autók közlekedhettek. Micsoda spórolást jelentett! Ha Bukarestben havazott, egy télen át nem kellett autóval cocókázni, mert lezárták a forgalmat az egész országban. Külföldre sem kellett állandóan nyüsletni, mert jobb esetben is csak kétévente adtak útlevelet, Nyugatra ritkán és keveseknek. A fűtés is gyenge lévén, azt egy-egy pluszszvetterrel lehetett olcsón pótolni. A villany sem került sokba, mert állandóan elvették. És az emberek annyit kerestek, hogy el sem tudták költeni, mert az üzletek kongtak az ürességtől. Nemcsak az autóknak, hanem az embereknek is fejadag járt, és tudományosan étkeztek. Nagyban dívott a nyerítős zabkávé, szójaszalámi, fűleves és társaik. Rég volt, szép volt!
Érdekes, hogy most, akinek nincs munkája, az dolgozni szeretne, akiknek meg van, az legszívesebben a munka tízparancsolatát követve nagy ívben elkerülné, vagy alig várja, hogy nyugdíjba mehessen. Sokan temetnék a munkát, nem gyakran látni olyan munkamániást, aki éjt nappá téve olcsó pénzért törné magát. Nem is csoda. Azt tartják, hogy különösen az olyan eszközzel való munka kerülendő, amely – például – fával kezdődik és vasban végződik. Ha valami könnyebb, gombnyomásra működő eszközzel szeretnénk tevékenykedni, amelynek használata némi felkészülést is feltételez, akkor már tanulni is kellene, ami sokak számára kellemetlen szórakozás. Sajnos, felénk munkából megélni valóban nem nagyon lehet. Aztán igen sokan, akiknek nincs munkahelyük, odahaza unalmukban utódok létrehozásával foglalatoskodnak, és ezért társadalmi segélyből tengődnek.
De ne feledjük, május elseje nemcsak a munka (vagy munkanélküliség) ünnepe, hanem az ács, Szent József napja is, aki Mária jegyese és Jézus nevelőapja volt. Rá gondolva a mostani háromszéki ácsok, asztalosok is nosztalgiázhatnak, mert nem hallottak arról, hogy 2000 évvel ezelőtt Józsefnek ne lett volna fája, amiből dolgozhat, vagy olyan méregdrága lett volna, mint manapság. Pedig nálunk is van még egyelőre (de nem sokáig) fa az erdőkben. Irtják is szorgalmasan, de abból nem az itthoniak, hanem az arabok, kínaiak vagy japánok építkeznek, ácskodnak vagy asztaloskodnak.
