Oláh Éva
A nyolcvanas évek végén a sport terén is felfelé ívelő úton járó kézdivásárhelyi csavargyárban tűnt fel mosolygó arcával Oláh Éva sportlövő, és természetesen túl a hétköznapok munkája mellett bekapcsolódott a Vasas névre hallgató sportegyesület életébe is. Éva 1970-ben kezdte el a sportlövészetet a Cenk alatti városban. Édesapja, akinek volt légpuskája, ráunt a gyakran elhangzott „gyere, apu...” kérésre, kézen fogta kislányát, és elvitte a brassói Aktív Sportegyesület sportlövőszakosztályába, beíratta Gheorghe Tripon „céllövőiskolájába”. Ennyit az indulásról, élete, sportpályafutása alakulásáról hadd meséljen ő.
– Nem gondoltam én akkor, hogy versenyezni is fogok – emlékezik Éva. – Szórakozni mentem én oda, aztán az első edzés után az edzőm szólt, hogy egy hét múlva megyünk versenyre... Egy évvel később megszereztem az első érmet, a legkisebb ifjúsági versenyzők mezőnyében bronzérmes lettem. Az éremszerzést kemény munka követte, alapos mennyiségi és minőségi felhalmozással, s ennek meg is lett az eredménye. 1974-ben még mindig ifjúsági versenyzőként hat aranyérmet szereztem. E hat aranyéremmel, úgy érzem, helyet csináltam magamnak az országos élmezőnyben. 1975-ben két versenyszámban megvédtem bajnoki címemet, s a három csapatversenyen megismételtem korábbi eredményemet. Még ez évben bemutatkoztam a nemzetközi porondon, egészen pontosan a londoni Európa-bajnokságon, ahol a jó középmezőnyben zártam a versenyt. Hazatértem után egy kínai versenysorozatra vittek, mely remek alkalmat nyújtott versenytapasztalatom bővítéséhez, gazdagításához. S hogy mindez nem mese, azt bizonyította az 1976-os párizsi Európa-bajnokság, a standard puska egyéni versenyén a 27. helyen végeztem, a csapatviadalon viszont bronzérmes lettem, és a légpuska egyéni és csapatversenyén is aranyérmet szereztem. Erre a három Európa-bajnoki éremre jött a Balkán-bajnoki cím légpuskában... Senki sem számított a győzelmeimre, legkevésbé én. Mindig szerettem nyerni, de ekkor valahogy nem készültem rá lelkileg. Ma­gamban máskorra terveztem a nagy beugrást. Akkor pillanatnyilag szinte örülni sem tudtam... Nem sokra rá Csehszlovákiában léptem lőállásba azzal a szilárd elhatározással, hogy most megmutatom, mégsem volt véletlen a párizsi sikerem. Nos, tizenkilenc ponttal lőttem kevesebbet, mint az Európa-bajnokságon... Aztán javítottam a soron következő Balkán-bajnokságon, ahol a fiúk között indutam, és győztem. A folytatásban a latin országok hagyományos céllövőviadalán nyertem három arany- és egy ezüstérmet... Ennek a sikernek örvendtem igazán. Örvendtem, mert előkészített győzelem volt. Testileg-lelkileg ráhangoltam a viadalra, hatalmas győzni akarással álltam lőállásba, s így nyertem. Életem legszebb serlegét kaptam.
1976-ban mint főiskolás átigazolt a Brassói Egyetemi Sport Klubhoz (CSU), s itt is folytatta éremgyűjtését. Az évek során három versenyszámban hét bajnoki címet szerzett az Egyetemi Sport Klubnak, a latin országok hagyományos viadaláról pedig kilenc aranyérmet hozott haza.
1988-ban a kézdivásárhelyi csavargyár Vasas nevű sportegyesületének versenyzője lett, civilben pedig a gyár mérnöknőjeként dolgozott. Mint a Vasas sportolója első versenyén légpuskával 382 pontot lőtt, és ezzel bronzérmet szerzett. A verseny külön érdekessége volt, hogy kis céltáblára lőtt a mezőny. Hogy mit jelentett ez? A régi céltáblán egy milliméter átmérője volt a tízes körnek, az újon 0,4 mm-es. Ha figyelembe vesszük, hogy Éva a régi táblán 388-at tudott lőni, akkor az újon elért 382-t reményt keltőnek tekinthetjük.
– A célom 390 feletti teljesítmény volt, hiszen éreztem a puskát, a legutóbbi edzéseimen nem is lőttem nyolcast... Adott pillanatban az a hír kelt szárnyra, hogy a Vasas beindít egy céllövőkört, s ennek én lennék az oktatója... Mit mondjak erről? Munkahelyi elfoglaltságom mellett örvendezni fogok, ha marad időm a versenyzésre, oktatásra viszont... Lassan-lassan tizenkilenc éve lesz annak, hogy versenyezni kezdtem, többen is megkérdezték, megkérdezik: Még meddig, Éva?... Ha tőlem függne, most kezdeném el igazából, mert a tizenkilenc év alatt megtanultam versenyezni, utazni, céllövőként élni. Negyvenháromszor jártam külföldön, tehát az utazással járó izgalmak már nem zavarnak, igazán ráhangolhatom magam a versenyre. Ami most problémát jelent: hogyan egyeztessem össze munkahelyi elfoglaltságomat a sporttal. Mert egyikről sem akarok lemondani a másik javára... Versenyezni fogok tehát. A mai fiatalok rendkívül ügyesek, de még nincs kellő versenytapasztalatuk, s ez az én malmomra hajtja a vizet... Sokan azt is megkérdezik: Éva, mire is tanított meg téged a sport? Nos, a válaszom: racionálisan élni. Megtanított beosztani az időmet, erőmet, megtanított uralkodni az idegeimen, megedzette az akaraterőmet. Ezek az igazi értékek, nem az érmek.
A rendszerváltás nemcsak a csavargyárat szakította el Kézdivásár­hely­től, hanem Oláh Évát is. Vissza­tért gyer­mekkora városába, Brassóba. Egy remek sportemberrel lettünk sze­gényebbek. De nem az emlékeivel is. Emberi, sportolói hozzáállására, eredményeire büszkék vagyunk. Ő mindig hozzánk fog tartozni, hozzánk, a Kárpát-kanyar magyarjaihoz.

Kardos Márta
Kolozsváron született 1930. november 14-én. Édesapja, Károly géplakatos, édesanyja, Opra Katalin háztartásbeli. A középiskola elvégzése után a Bolyai Tudomány­egyetem lélektan szakán szerzett oklevelet, majd a bukaresti Test­nevelési Főiskolán folytatta tanulmányait, evezős edzői szakot végzett. Ezzel jeleztük is, hogy Kardos Márta a vizek szerelmese volt, mint evező járta be Európát, igazolva, hogy az erdélyi magyar minden sportágban feltalálja magát. Egye­sületei: Bukaresti Tudomány (Ştiinţa) 1951–55 között, majd a Bukaresti Dinamo 1956–1960 között. Túl a több mint tíz országos bajnoki címén – kormányos négyes és nyolcas hajóban – részt vett hét Európa-bajnokságon, és mindegyikről éremmel tért haza.
Nemzetközi sikerei: már a negyedik országos bajnoki címét is begyűjtötte (hármat a kormányos négyessel és egyet a nyolcassal), amikor beválogatták az 1954-es amszterdami Európa-bajnokságra utazó csapatba. A nyolcas hajóban állt rajthoz, és társaival – Maria Maimon, Laura Mitroi, Rostás Gizella, György Erzsébet, Schob Rita, Mariana Vătan, Kardos Márta, Sonia Bulugioiu, Angela Codreanu – nagyszerű helytállással ezüstérmet szerzett. Ezt az első ezüstöt még hat követte, és két bronzérem: 1955, Snagov, nyolcas: 2. Románia – Felicia Urziceanu, Kardos Márta, Sonia Bulugioiu, Schob Rita, Iulia Pogănel, Rostás Gizella, Rigárd Emília, Lucia Dumitrescu, Angela Codreanu –; 1956, Bled, nyolcas: 2. Románia – F. Urziceanu, Kardos Márta, I. Togănel, Schob Rita, S. Bulugioiu, Oxenfeld Elza, Laub Etelka, M. Bucur-Maimon, A. Codreanu –; 1957, Duisburg, nyolcas: 2. Románia – M. Bucur-Maimon, S. Georgescu, Oxenfeld Elza, S. Bălan, Schob Rita,  F. Urziceanu, Kardos Márta, I. Togă­nel, A. Codreanu; kormányos négyes: 2. Románia – Kardos Márta, Iulia Togănel, Schob Rita, Felicia Urziceanu, Ştefania Borisov –, 1958, Poznan, kormányos négyes: 2. Románia – F. Urziceanu, Schob Rita, I. Togănel, Kardos Márta, S. Borisov, nyolcas: 3. Románia – I. Togănel, Oxenfeld Elza, F. Urzi­ceanu, Viorica Udrescu, S. Bălan, Schob Rita, Stela Georgescu, Kardos Márta, S. Borisov –; 1959, Macon: kormányos négyes: 2. Románia – F. Urziceanu, Trinks Mária, S. Geor­gescu, Kardos Márta, S. Borisov –; 1960, London, nyolcas: 3. Románia – Trinks Mária, Dana Iliescu, Gabriela Ştefan, Olimpia Bogdan, Kardos Márta, Stela Găvan, S. Bu­lugioiu, V. Udrescu, Angela Păunescu.
Evezős-pályafutása alatt edzője volt Sergiu Zelinski, Török Zol­tán és Benedek Zoltán.
Sportmesteri címmel vonult vissza. Ma is Kolozsváron él.

Román Tibor
Atléta, gyorskorcsolyázó, súlyemelő... Soroljuk tovább Román Tibor sportágait? Ez a három is bizonyítja sokoldalúságát.
1933. október 11-én született Ko­lozsváron. Édesapja József, édesanyja Antal Erzsébet. 1951-ben szorgalmasan járt atlétikaedzésekre, 1952-ben országos bajnoki címet szerez gyorskorcsolyázásban a juniorok 500 méteres számában, s még ez évben barátságot kötött a súlyemeléssel. Tény tehát, hogy ahol megjelent, ott megnyerte az edzők, a szakemberek tetszését. Edzői voltak: atlétikában a háromszéki kötődésű Kiss György, gyorskorcsolyázásban Pusz­tai Béla, súlyemelésben Ştefan Pet­rescu és Ştefan Achim. Egyesületei: Kolozsvári Tudomány (1951–1952, amikor atletizált és gyorskorcsolyázott), Bukaresti CCA (1952–1960, súlyemelőként), Ko­lozs­vári Munkás Sport Klub (1961–1964, súlyemelőként). Legsikere­sebb sportága a súlyemelés volt: Három súlycsoportban – könnyű, váltó és középsúly – hat bajnoki címet szerzett 1955–1962 között (abban az időben csak összetettben – tehát a három fogásnem: szakítás, nyomás, lökés eredményeinek összesítése döntött, s ez alapján osztottak bajnoki címeket, érmeket). Országos bajnok volt tehát a következő hat esztendőben: 1955, 1958, 1959, 1960, 1961, 1962. Közben ötvennégy országos csúcsot döntött, hatvanháromszor öltötte magára a címeres mezt, részt vett három világbajnokságon – 1959 (Varsó), 1961 (Bécs), 1962 (Budapest) –, öt Euró­pa-bajnokságon – 1957 (Kato­wice), 1959 (Varsó), 1960 (Milánó), 1961 (Bécs), 1962 (Budapest) –, érmet viszont egyiken sem szerzett.
Bajnoki címei s azok eredményei: 1956 – könnyűsúly (317,5 kg), 1958 – könnyűsúly (335 kg), 1959 – váltósúly (360 kg), 1960 – váltósúly (367,5 kg), 1961 – középsúly (405 kg), 1962 – középsúly (380 kg).
Visszavonulása után edzősködött, tanítványa volt többek között Fitzi Balázs, Dániel László, Krej­csik István, Czanka Attila, Márton Fe­renc... közben versenybíróként is tevékenykedett, így jutott ki az 1984-es Los Angeles-i olimpiai játékokra, így vehetett részt tizenhárom világ- és Európa-bajnokságon.
1988-ban áttelepedett Magyaror­szág­ra. Ott él ma is, emléke viszont itthon maradt, a kincses város mellett egész Erdély sportszerető magyarsága őrzi és büszkén gondol rá.