Negyvenöt év, negyvenmillió lemez, megszámlálhatatlan koncert(turné) – van-e együttes, amely ennél többet kívánhatna magának? Az alapítókból ugyan csak Mick Box, a pontos kezű gitáros maradt a zenekarban, de a David Byron énekes helyére lépő Bernie Shaw vagy a billentyűs Phil Lanzon is a nyolcvanas évek közepétől mostanáig jelen van a rockzene szentélyében. A basszusgitárt pengető Dave Rimmer ugyan csak két éve váltotta fel a szintén „régi motoros” Trevor Boldert (ő két évvel ezelőtt hunyt el), Russel Gilbrook pedig 2007 óta püföli a dobokat, a zenekar óraműpontossággal hozza azt, amit egy dallamos, progresszív elemekkel tűzdelt hard rock adhatott a zenei világnak. Ezt tették a Szent György-napi koncerten is, s bár a szemerkélő eső nem engedte igazán „felforrósodni” a közönség hangulatát, úgy száguldhattunk át közel fél évszázad zenetörténelmén s vele fiatal éveink legendás dallamain, miként az énekes Bernie a színpadon. A fiatalabbak pedig rácsodálkozhattak arra a zenei világra, amelyből a rock majd minden új stílusa táplálkozik.
S hogy miből táplálkozik ez az energia? Ugyan­olyan lelkesedéssel lépnek színpadra, mint évtizedekkel ezelőtt, szeretik a közönségüket, de egymás között is működik a „kémia”, igazi együttesként élik meg zenei pályájukat (nem úgy, mint a mai zenei projektek). A nap végén mindig a zene marad – fogalmazták meg hitvallásukat az ősz hajjal is srácos mosolyú muzsikusok, akik addig ma­radnak lemez- és szín­pad­közelben, amíg érzik magukban a kreativitást. Miként az igazi művészek, ők sem tudják letenni a lantot.