De a tudomány és technika korában nem korszerűtlen-e az örök élet hitéről beszélni s mellette tenni tanúbizonyságot? — kérdezhetné bárki. Válaszunk félreérthetetlen, mert meggyőződéssel valljuk, hogy semmi sem gyökerezik mélyebben szívünkben, életünkben, mint ez a hit.
Hitvallásunk utolsó akkordjai, amellyel megvalljuk unitárius keresztény hitünket, így szólnak: ,,Hiszem az örök életet." És erre mondjuk, hogy ámen, úgy legyen! Mert ha nem úgy van, akkor mi lesz? ,,Eloszlik, mint a buborék, s marad, mi volt, a puszta lég"?! Ez az oktalanság, a céltalanság krédója lenne. A kételkedés azonban elmúlt, mert vége nagypénteknek. Ha körül is vett a bizonytalanság és a reménytelenség felhője, felhasad húsvét ragyogó reggele. A szív valóságos örök életet hisz és remél, nem elégszik meg pótlékokkal. A valóságban akar Jézushoz menni, hiszen ,,nála van az örök élet beszéde". Ahogyan ő mondta: ,,Én vagyok a feltámadás és az élet!" Igen, hisszük az élet üzenetét, mert ha nem hinnők, meghalnánk, kétszer és örökre.
Ha magunk köré nézünk, meglátjuk, hogy a feltámadás vágyával és az örök élet hitével van tele ég és föld, ahogyan Isten lelke kiárad és átvonul a teremtésen. Ezt mutatja a természet, amely új életre serken; jelképezi az ember, aki megújítja ifjúságát az erkölcsi fejlődésben; jelképezi a közösség, amely a tespedésből új virágzásra nyit; az emberiség, amely Golgotákat állít az örök eszméknek, de csak azért, hogy diadalmas feltámadásukat is megérhesse.
Amikor feltámadásról beszélünk, talán helyesebb lenne, ha azt mondanánk: újjászületés. Mert a feltámadás, mint az örök élet feltétele és előiskolája, egy új, minőségi életre való újjászületést jelent. Hogy ez így van, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a feltámadásnak két előfeltétele van, amely ha nincs meg, nem hasad reánk húsvét reggele.
Csak az támad fel, ami él. Csodálatos ellentmondás, és mégis így igaz: csak az támad fel, ami él. Tehát lélek, szellem, hit, erkölcsi erő kell a feltámadáshoz. Szellem és élet, mert a halálból csak halál lesz, de az élet magva az élet.
A feltámadáshoz, másodszor, Golgota kell, nem akármilyen halál. Aki belső romlásból hal meg, aki tehetetlenségre, gyáva szolgaságra szánta magát, az feltámadást ne várjon. Az evangélium ezt így fejezi ki: aki életét becézi, és puha élvezetekben kimeríti, az el is veszti azt. Aki pedig életét a munka és fegyelem, hit és erkölcs egyensúlyában erősíti, megtartja és biztosítja azt. Ennek az útnak a neve: áldozat. Az áldozat a feltámadás és újjászületés második feltétele. Általa emelkedik az ember szellemi fölényre, nélküle lesüllyed, nemcsak a névtelenség dicstelenségébe, hanem a nemesebb és tisztább lét öntudatlanságába is.
Húsvét azért az élet ünnepe, mert a kereszténység az élet vallása. Mondhatnám azt is, hogy az örök élet iskolája, ahová azért megyünk, hogy Jézustól hallgassuk ,,az örök élet beszédét". Létszükségletünk ez a hit. Olyan megtartó erő, amelyet az emberi értelem lehetségesnek tart, a szív megkövetel, és amelyet Isten szeretete, éppen Jézus által, bizonyossá tesz.
Ha nem volna más biztosítékunk, mint ez, már ezért is érdemes volna élni és hinni, mert Isten szeretetében soha nem csalatkoztunk. Minden más elhagyhat, minden más odalehet, megsemmisülhet körülöttünk munkánk és tehetségünk minden emléke, de Isten szeretete akkor is örök és élő. Ez teszi bizonyossá számunkra az örök élet valóságát.
Mindezt Jézuson és evangéliumán keresztül. Azért kell most, húsvét ünnepén a kételkedés és bizonytalanság helyét elfoglalnia a feltétlen hitnek és bizakodó reménységnek, hogy boldogan vallhassuk Simon Péterrel: ,,Uram, kihez mehetnénk? Örök életnek beszéde van nálad." És tegyük fel erre a hitre egész életünket.
Ezzel a hittel és boldog reménységgel kívánok minden kedves olvasónak szép húsvétot, Istentől megáldott ünnepet.
Dr. Szabó Árpád unitárius püspök
