Kőhalomban
– Fehér-Simon Sándorné született Toók Éva Márta kőhalmi hívem azért bánkódik még most is, mert Sósmezőn senki nem tudta felvilágosítani, hol nyugszanak a második világháborúban elesett hősök. Édesapja feltételezett nyughelyére szeretett volna virágot tenni – értesített telefonon tiszteletes Márkos Ervin kőhalmi unitárius lelkész, s arra kért, hogy bár azóta 70 esztendő pergett le a történelem rokkáján, érdeklődjünk róla.
Felkerestük Kőhalomban a Fe­hér családot. Éva asszony könnyes szemmel mesélt édesapjáról. Né­hány okirat, egy levél, fényképek, amit őriz a család. „A szovjet támadás első hulláma teljes súlyával telibe találta a 24. határvadász zászlóalj 4. határőr őrsét – olvasta Éva asszony férje a számítógépen. – Az egyenlőtlen küzdelemben az őrs parancsnoka Cseh György főhadnagy mintegy 70 határvadászával együtt elesett. A csupán golyószóróval, egyéni lőfegyverekkel és kézigránátokkal felszerelt, közelharcban védekező honvédek közül csak egy szakaszvezető tudott hátramenekülni a határról.” Ennyi, amit tud a család Évike édesapjáról, Cseh György főhadnagyról, Illés­falvi Péter budapesti hadtörténész jóvoltából, aki egy alkalommal az éter hullámain felkereste őket. Ennél is kevesebbet tudnak a főhadnagy Hajdúböször­ményben élő kései leszármazottjai. Úgy éreztük, Éva asszony számára ezzel örökre be­fejeződött édesapja kálváriája.

Bereck
– Ismerek néhány helyet, ahol világháborús katonák nyugszanak – tájékoztatott a velem egykorú Rózsa József, a vidék kiváló ismerője –, de tömegsírról nem tudok. Úgy hallottam, néhány német katonát eltemettek az ojtozi római katolikus templom mögötti kertben, mintegy tíz-tizenkettőt a sósmezői magyar katolikus temető hátsó részében egy bombatölcsér mélyedésébe. A temető bejáratával szemben teuton keresztes emlékmű je­löli, hogy a közelben több száz német katona csontjai porladnak. Az emlékmű felirata magyar nyelven: „Hűek voltak mindhalálig!”

Sósmező
Azon a hideg napon a Fennvaló mégis ránk pillantott. Ismerősünk, a sósmezői születésű Vrînceanu Ciprian, Cipri mellénk szegődött, és bemutatta a Sósmezői Falumúze­um gyűjteményét, amelyet tanárával együtt gyűjtöttek össze, s amely az egykori, ma már egyetlen óvodai csoporttal működő Vasile Luca nevét viselő iskola épületében található. Cipri nyugalmazott igazgató-tanárának, Gheorghe Ţuţuia­nu­nak, a jászvásári egyetemen végzett történelem szakos tanárnak szóltunk utunk céljáról, aki számunkra meglepő, de felette hasznos választ adott. „A második világháborúban elesett katonákat a helybeli első világháborús emlékmű és mauzóleum udvarára temették tömegsírba. A sírt hiába keresik, mert 1972 táján, amikor a mauzóleumot javítani-tatarozni akarták, a tömegsírt megbontották, és a maradványokat Onyestre szállították. A sír a mauzóleum-kert jelenlegi bejárata és az emlékmű között volt, ott, ahol ma a kockás cementlapokkal kirakott sétány áll. Amikor a halottakat oda temették, akkor a temető bejárata a kert keleti felén, a patak felől volt, a boltíves régi kapu még ma is megvan, de befalazták. A maradványokat az onyesti szovjet katonai temetőben elhantolták, a város bejáratának jobb oldalán.”

Onyest
Valóban, Onyest Sósmező felőli bejáratánál szovjet katonai temetőre találunk. A cirill betűs sírköveket kissé megviselte az idő, a temetőt sem rendezik gondos kezek, de közepében vadonatúj fehér márvány obeliszk áll, amely román nyelven adja tudtunkra, hogy Dicsőség azoknak a szovjet hősöknek, akik elestek a második világháborúban (1939–1945). Közben idősebb férfi kérdezett ránk: mi járatban vagyunk? Közlékenyebbé ugyan csak akkor vált, amikor rájött, hogy Ciprian barátunkkal atyafiságban van, ismerik egymást, még a lakodalmán is ott volt!
– Nézzék – mondta –, ezt a temetőt Onyest belvárosából költöztették ide, de kérdezzék meg a régieket, miért és honnan? Én önszorgalomból őrködöm a temető fölött, mert mögötte vannak méhkaptáraim. A temető régi, az obeliszk új, mert azt néhány éve emelték az orosz követség pénzén a régi helyett, ami nagyon megviselt állapotban volt. Lehetne gondozottabb is a hely, szebb a kerítés, amit részben én eszkábáltam, de tudják: ahogy lenni szokott, a maradék pénz biztos elúszott...
– Úgy tudjuk, hogy Sósmezőről is ide költöztettek egy tömegsírt.
– Annak itt kell lennie a jobb oldali kerítésen belül. A kert mellett jegenyék voltak, s mert féltünk, hogy kidönti a vihar, letöri a kerítést, kivágattuk. A nehéz daru, ahogy megemelte a fát, oldalra dőlt, s akkor kiáltottam a sofőrnek: vigyázz, mert ott csontok vannak, tömegsír, be­süllyedsz! Ennyit tudok – fejezte be új barátunk, adatközlőnk, aki Boghiu Tibi néven mutatkozott be. Tibi? Onyesten sok katolikus csángó lakik, templomuk is van...
– Bocsánat kedves uram, mutatkoztam be Onyest központjában egy, a délutáni sétáját ráérősen végző idős férfinak az első világháborús román hősök monumentális emlékműve előtt. Szeretnénk tudni, hol volt itt az egykori szovjet katonatemető? A nyugalmazott építészmérnök átkarolt, a sarokra vezetett, és azt mondta: látja Ön azt a torony-blokkot, amelynek kékre vannak fest­ve az erkélyei? Annak a helyén volt! Elhiheti nekem, én is abban lakom. Útban volt az a temető, s egyéb­ként is... az a vonat rég elment...
Az Úr volt velünk ezen az úton, az Ojtoz-völgyi kálvárián. Haza­felé meglehetős csend ülte meg a kocsit. Bármennyire akartuk, nem tudtuk teljességében magunkévá tenni azt a hatalmas veszedelmet, az egykori gyászosan végződő kálváriát, az övéiket még ma is sirató és kereső utódok lelkivilágát. Mit lehetne itt tenni? – búcsálódtunk magunkban. Egyelőre egy-egy szál virágot helyezni a mauzóleum álléjára, s a hivatalos utakat keresve, egy kereszttel megjelölni az onyesti tömegsírt. A román ember tiszteli a keresztet. Most ez a legkevesebb, amit tenni lehet.