Ambrus Attilával, a Viszkissel többszöri telefonos egyeztetés után sikerült találkoznom a Szent György-napi vásár előestéjén – talán nem véletlenül éppen a Szabadság téren. Egyszerű, sportos öltözetben olvadt bele menyasszonyával együtt a vásári előkészületekbe. Egy közeli vendéglő emeleti szeparéjában ültünk asztalhoz, ahol két dupla whiskyt rendelt jéggel. Előbb általános dolgokról beszélgettünk kötetlenül, magnó nélkül. Újabb kör következett, a diktafon rögzíteni kezdett. Közben az is kiderült: Ambrus Attila általa készített kerámiavázát adományozott egy helyi, szociális szférában tevékenykedő egyesületnek jótékonysági célból, ezzel is támogatva a szociális hátránnyal induló fiatalokat.
– Honnan indultál, hová tartasz és hová szeretnél elérni?
– Ezt nagyon nehéz lenne két, de akár tíz mondatban is összefoglalni. Aki ismer, úgyis tudja, mit csináltam. Kétségkívül olyan dolgokkal foglalkoztam, ami erkölcsileg elítélendő: gyakorlatilag bankokat raboltam egy időben. Most már nem. Úgymond jó útra tértem, próbálok tisztességesen beállni a sorba, és nagyon fontos számomra, hogy hiteles maradjak. Kilenc éve foglalkozom kerámiával, és a barátaimnak szoktam mondani, hogy öt év múlva átveszem a Zsolnait. Kérdezik ilyenkor, mit szívtam. Nem szívtam semmit: álmodozni lehet. Összességében próbálok kétkezi munkával tisztességesen megélni, ami nagyon nehéz.
– Csíkszeredában születtél, gyermekként ismerted meg a romániai szocializmus ízét. Hogyan kerültél „szorosabb” kapcsolatba a rendszerrel?
– Tény és való, megismertem a román szocializmus ilyen-olyan oldalait. Fiatalkoromban a magam kis eszközeivel nagyon sok problémát okoztam a rendszernek, és egyházi vonalon is gondjaim voltak. Azt azért tudni kell, hogy amolyan hiperaktív gyermek voltam, sportoltam és mellette végeztem az én kis dolgaimat. Bekerültem az aknavásári javítóintézetbe több mint négyszáz román közé, ketten voltunk magyarok. Ezt nem akarom részletezni, de a magyarságomért is meg kellett szenvednem. Miután kicsaptak a javítóintézetből, tudomásul kellett vennem, hogy abban a rendszerben nem számítottam megbízható állampolgárnak, büntetett előéletűként tartottak számon, és innentől kezdve egyenes út vezetett a munkaszolgálatba. Ez arról szólt, hogy elvittek Galacra, és ott építettem a szocializmust: Európa második legnagyobb acélkombinátjának vasúti talpfáit kalapáltam másfél éven keresztül. Piszok nehéz volt egyébként, de ott megtanultam dolgozni. Aztán mondták, köszönik szépen, letelt a katonaságom. Elmentem egy villamossági céghez villanyszerelőnek. Nem volt egyszerű, de édesapám segítségével sikerült állást találnom. A büntetett előéletem olyan szinten köszönt vissza, hogy ha eltűnt egy szeneslapát, egyből tőlem kérdezték: ki vitte el? Rájöttem, hogy ezzel a múlttal Romániában nincs perspektívám, nem volt jövőképem. 1988-ban úgy döntöttem, megpróbálok lelépni az országból. Abban az időben nagyon kemény volt a Ceauşescu-rendszer, hermetikusan zárta az országhatárokat. Sokan megszöktek, sokakat lelőttek a határsávban, illetve nagyon sok embert nyomorékká vertek. Mindezzel számolva azt gondoltam, megéri vállalni a kockázatot, és nagy szerencsével, a vonat aljára kapaszkodva Kürtösnél sikerült átszöknöm Magyarországra. Ott új élet kezdődött.
– Akkoriban honnan szereztél tudomást arról, hogy a határon túl jobb az élet?
– Azt még nem említettem, hogy korábban sportoltam, jégkorongoztam. Abban az időben viszonylag sikeres kapus voltam, mindig idősebb csapatoknál szerepeltem. A Csíkszeredai Sportklubnak voltam a kapusa. Korábban jártam tehát Magyarországon, Csehszlovákiában, körbeutaztuk a szocialista országokat. Megismertem egy világot, amely számomra a Nyugatnak felelt meg. Láttam, hogy az utcák ki vannak világítva, a pályaudvaron édességet árulnak... Tehát nekem a Nyugatot jelentették a budapesti, prágai és egyéb állomások, ahol jégkorongozóként megfordultam. Később tudtam meg, hogy Magyarország a szocialista tábor vidám barakkja volt. Ott azért volt minőségi üdítő, háromévente lehetett külföldre utazni nyaralni, és ez ’88-ra sem változott meg, így magyar emberként nyilván Magyarországot választottam. Akkor nem számoltam azzal: ha kimegyek Magyarországra, szembesülnöm kell a ténnyel, hogy egyesek bozgornak neveznek, ami magyarul hazátlant jelent.
– Emigránsként hogyan sikerült beilleszkedned a magyar társadalomba?
– Viszonylag gyorsan, sokan nem is gondolták, hogy ez lehetséges. Például hónapokig jártam be szinte nap mint nap a Nemzetbiztonsági Hivatalba, mert azt hitték, román kém vagyok. Újra meg újra el kellett mondanom vagy le kellett írnom kiérkezésem történetét. De a negyedik nap már volt munkahelyem, egy ampullagyárban dolgoztam mint villanyszerelő, és még aznap kaptam egy lakást fenn a Sváb-hegyen. Igaz, egy szál ruhában érkeztem, és így nagyon nehéz volt a kezdet, de boldognak és szabadnak éreztem magam, ami nagyon fontos volt számomra. Ja, és nem mellékes: 21 éves voltam.
– Megvolt mindaz, amiről álmodtál, mégis úgy fordult életed kereke, hogy egy idő után talán csalódtál, és bűnözői életmódot folytattál. Mi volt az a pont az életedben, amikor rávetemedtél ezekre a cselekedetekre?
– Utólag mindent meg lehet magyarázni, nem akarok senkire semmit ráfogni, nyilván én voltam a sötét ló ebben a történetben. Röviden egy francia közmondással tudok válaszolni: „Keresd a nőt!”. Minden ügy mögött ott egy nő áll, az én életemben is volt egy. Volt egy értelmiségi barátnőm, aki szinte a feleségem lett, azonban a családja nem tudott elfogadni engem és a kapcsolatunkat. Nem találtak megfelelőnek a lányuk számára, aztán voltak még más problémáim is. Szóval, összejött minden. Úgy gondoltam, egye fene, mit jelent nekem egy postarablás!? Az első balhém sikere után rákaptam az ízére, és onnan kezdve gyakorlatilag iparszerűen raboltam a bankokat, postákat, a különböző pénzintézeteket. Kétségtelen, az első rablás okaként nagyon sok mindennek kellett összejönnie. Megtapasztaltam, hogy néhány perc alatt milyen sok pénzt lehet így keresni, úgy gondoltam, megtaláltam az életpályám, azonban nem számoltam a következményekkel.
– Az első rablás előtti pillanatokban mit éreztél lelkileg? Volt-e a jó és a rossz közötti belső vitád, belső konfliktusod?
– Folyamatosan. Nyilván, nagyon kevés ember tudja pontosan, hogy miről beszélek, de rengeteg dilemma, kérdés megfogalmazódott bennem arra vonatkozóan, hogy helyes-e, amit teszek. Mert tudtam, ha egyszer elindulok ezen a lejtőn, többé nincs megállás. És az élet engem igazolt. Az első pillanattól kezdve éreztem, hogy elindultam egy úton, ami nem biztos, hogy jó, viszont könnyebb megszerezni a pénzt, mint dolgozni, csakhogy rengeteg kérdőjel fogalmazódott meg bennem, rengeteg belső vitám volt. Akkor hoztam egy döntést, ami nem volt jó, amivel elpuskáztam az életemet. Remélem, tanultam belőle.
– Az első rablásnál tisztában voltál ezekkel a dilemmákkal, kérdésekkel, vagy a további rablások során tudtad csak felmérni tetteid kockázatát?
– Az elején laikus voltam és idealista. Meggyőződésem, minden bűnöző úgy áll egy bűncselekményhez, hogy sikerül, eszébe nem jut, hogy elkaphatják. A későbbiekben, amikor már egy tucat fölött jártam, kezdett kikristályosodni, hogy itt problémák is lehetnek, és óhatatlanul véget ér majd a történet.
– Azon lelki történések tükrében, amelyeket átéltél, mit tudnál üzenni a társadalom tagjainak, a sepsiszentgyörgyieknek?
– Mai fejemmel gondolkodva senkinek nem tanácsolom, hogy ezt a „szakmát” gyakorolja. Ha lehet mondanivalója az én történetemnek, az az, hogy mindenki, aki balhézni akar, gondolja meg kétszer is. Mert ha csinálsz egy balhét, onnantól kezdve nincs kiszállás. Előbb-utóbb hibázol: vagy te vagy a környezeted, és onnantól kezdve vége a játszmának, tehát bemérnek, meghalsz, vagy lelőnek, ha nem adod meg magad, vagy pedig lesittelnek.
– Most keramikusként érkeztél Sepsiszentgyörgyre. Hogy érezted magad városunkban?
– Nagyon jól éreztem magam, tetszett a városnapok hangulata, sok kedves emberrel ismerkedtem meg. Jó választás volt Erdélyben elsőként a sepsiszentgyörgyi kézműves- vásáron bemutatni kerámiás portékáimat.
Huszár Szilamér
