A minap dél-erdélyi zsákfaluban jártunk, s a hegy tetején nemrég épített ortodox apácakolostorhoz vezető eldugott úton frissen befödött kútra lettünk figyelmesek. A romos, használaton kívüli régi templomtorony és papi lak szomszédságában önmagában is figyelemfelkeltő egy frissen festett fémszerkezet, ám a kereket sűrűn forgató harmincas férfi ténykedése – kihúzta, majd kútkereket elengedve a tele vödröt visszaengedte a kútba – még inkább felkeltette az érdeklődésünket. Visszafelé jövet, úgy fél óra múlva, a kép semmit sem változott, s a kíváncsiság kérdezősködésre sarkallt. Nem vagyok idevalósi – szólt románul a válasz arra a kérdésre, hogy milyen felekezetű híveket szolgálhatott ki a romosodó templom. S a kúttal mi történt? – kérdeztük kíváncsian, mire a világ legtermészetesebb hangján jött a válasz: szorul a tengely, s a vízért érkező apácáknak nehéz a forgatása...
Nos, erre a „megoldásra” álmunkban sem gondoltunk volna. Egy magunkfajta ember kibontaná azt a fránya tengelyt, megkeresni, mi is okozza a szorulást. Hogy nem a baj okát, hanem következményét kívánja orvosolni valaki, ráadásul teszi ezt ilyen állhatatos kitartással, minden bizonnyal mélyen a mentalitásban gyökerező cselekedet. Akár közösségi mentalitást is mondhatnék, ami alapvetően eltér(ne) a miénktől. Legalábbis attól az apáink, nagyapáink idejében még általánosan élő megközelítéstől, hogy hétköznapi tárgyainkat is az „örökkévalóságnak” készítjük, de mindenképpen hosszú idejű használatra. (Nem is olyan régen még lehetett hallani ilyen mondatokat: engem ez a cipő kiszolgál.)
A látszatmegoldások országában élünk, s mindezt a fogyasztói logika csak erősíti. Mégis önmagunkban, saját környezetünkben talán érvényesíthető az „unokáink is lássák” mentalitás.