Andorkó Fe­renc lelkipásztor a Zsidókhoz írt levélből vett igére alapozott imájában a Jó Istent arra kérte, tartsa meg az ezer évnél régebb óta e tájon élő nemzetet, a megemlékezőknek pedig hitet és kitartást kívánt a szeretetben éléshez. Ilkei Ferenc polgármester Tria­nont igazságtalannak mondotta: nem mi, magyarok kezdtük a háborút – sőt, Tisza István által ellenzői voltunk –, mégis mi szenvedtük el a legnagyobb veszteséget. A községvezető úgy vélte, sokkal radikálisabban kellene fellépnünk, s követelnünk kellene, hogy a puszta létünket veszélyeztető egyezményt felülvizsgálják. „Beolvasz­tá­sunkra törekednek, történelmünket átírják, rafinált törvényekkel pedig jelképeink és kultúránk ellen törnek; gazdasági nyomorba süllyesztenek, ami miatt fiataljaink elhagyják szülőföldjüket” – mondotta Ilkei, majd arra intett, hétköznapi hősökként, a családban és munkahelyeinken kell helytállnunk, hogy a következő száz esztendőben is itthon legyünk Erdélyben. A magyarországiak képviselője, Marosiné Éva Tamási Gáspár Vadon nőtt gyöngyvirág című kötetéből vett részlet felolvasásával hívta fel a figyelmet összetartozásunkra: nem csak határon „innen”, hanem „túl” is akadnak olyan vidékek, amelyeket a magyar ember magáénak érezhet.
Az anyaországi fiatalok közül szavalt Mezei Tímea és Kenecsei Edina, énekelt Huber Zsanett és Dankó Regina, a vargyasiak közül pedig Ilkei Árpád énekelt. A templom Fő út felőli szögletében az ifjúság azzal a re­ménnyel ültetett fenyőcsemetét, hogy amire az felnő, sorsunk jobbra fordul.