– Minek ez a sok kutya, szomszéd?
– Hogy őrizzék a házam. S magam is lehessek biztonságban.
– De macskából legalább miért tart többet, mint eleget?
– Hogy meg ne dézsmáljanak az egerek.
Végül is az ő dolga, törődtek bele a szomszédok, magukban morgolódva.
A gazda meg élte világát. Vendégségből vendégségbe járt. Maga is boldog-boldogtalant vendégül látott. Kedvelte a nyilvánosságot, kenyér helyett is kalácsot evett s adott. Csülök nélkül nem szenvedhette a babot.
Hanem aztán egyszer csak kezdett alábbhagyni a dínomdánom. Nemigen akadt már semmi, se kamrában, se pincében, se padláson. A vendégek, a kutyák s a macskák mindenéből kiették a gazdát.
De ezzel még nincs a mesének vége. Most jön a feketéje.
A vendégek rendre elmaradoztak, de egyre dühösebbé vált a kutyák eladdig vidám csaholása. Éhükben-dühükben a macskáknak estek, de azok se voltak restek: illa berek, nádak, erek, kereket oldtak. Most már a gazda volt csak egyedül ennivalónak. Ő pedig jobbnak látta, ha még idejekorán fölfut a padlásra. Fölbillegett hát, s a létrát maga után fölvonta.
– Goromba vén csontja! – hörögte-morogta méltatlankodva az éhkoppon maradt hajdani hűséges ebcsorda. Egy darabig még dühösen tengtek-lógtak, aztán új gazdát keresni világgá szállingóztak.
Mindezt egy bátor egérke mesélte, aki az elcsöndesült házba merészkedve, az üres pincét s a még üresebb kamrát végigportyázva, végül fölbátorkodott a padlásra.
Ő látta utoljára a volt gazdát egy kopott subára dőlve, olyan szegényen, hogy még az egér is sírva jött el tőle.