Bár a román kezdeményezés nagy sikernek örvendett – hiszen a szenátus 171 tagja közül 90-en alá is írták a jogszabálytervezetet –, végül is, úgy tűnik, az RMDSZ-nek sikerült más belátásra bírnia a testületet, lemondtak a törvénykezdeményezés megszavazásáról. Pedig történelmi szempontból végül is jobb lett volna, ha június negyedike lenne a román nemzeti ünnep december elseje helyett vagy mellett, mert akkor sokan rájönnének, hogy nem az 1918. december elsejei gyulafehérvári nagy népgyűlés döntötte el az egyesülést, hanem a nagyhatalmak. A béketárgyalásokon a népek önrendelkezésére hivatkozva rendezték el Magyarországot és a magyarokat. Közhely, hogy a győzteseknek hősi halottaik, a veszteseknek háborús bűnöseik vannak. Eléggé el nem ítélhető módon a magyaroknak nem nagyon akaródzik ünnepelni ezeken a jelentős évfordulókon. Pedig 2002. december elsején az akkori román miniszterelnökkel, Adrian Năstaséval Budapesten még koccintott is Magyarország akkori miniszterelnöke. Azóta a jószomszédi viszony mintha rosszul alakulna.
De miért is ne koccintottak volna? És miért ne lehetne ünneppé nyilvánítani még legalább öt olyan esemény évfordulóját, amit a román történetírás a magyarok feletti győzelemként tart számon. Kezdve a posadai ütközettel (1330. november 9.), ahol Károly Róbert hadait verték meg a havasalföldiek, folytatva Mátyás király moldvabányai vereségével (1467). Sajnos, e nagy győzelmek után Havasalföld és Moldva uralkodói még sokáig a magyar királyok vazallusai maradtak. Később Vitéz Mihály győzte le Báthory Gábor hadait Sellemberknél (1599), ezután köszöntött be Erdély aranykora Bethlen Gábor uralkodása alatt (1613–1629).
A mărăşti-i csata évfordulóját (1917) is hasonlóképpen fel lehetne venni az ünnepnapok közé, mert ott mások mellett harcoltak magyarok is a románok ellen. Aztán nem maradhatna ki az 1919-es augusztusi győzelmes budapesti román bevonulás sem. Ha más hatalmak hadai feletti győzelmek évfordulóit is fel­vesszük a naptárba, munkanapok már nem is lesznek, min­dennap ünnepelünk.
Csak valahogy azt kell megoldani, hogy mindezeket együtt lehessen megtartani. A magyarok közül a Hatvannégy vármegyéseket kell például meghívni, akik a román Új jobbal együtt jobban tudnak majd vigadni. Kár, hogy a magyaroknak egyáltalán nem ízlenek ezek az ünnepek, és úgy szeretik, mint a macska a mustárt.
Erről jut eszembe (hátha valaki nem ismeri), mikor Hitler és társai: Himmler, Göbbels és Göring egy vendéglőben a macska mustárszeretetéről értekeztek, Hitler azt mondta: amelyikük megeteti mustárral a macskát, azt kitünteti. Himmler két borjúszelet közé tesz mustárt, de a macska csak a borjúszeletet eszi meg, majd elszalad. Göring rendel egy tányér mustárt, beleveri a macska orrát, meg is korbácsolja, de az az istennek sem eszi. Göbbels ölébe veszi a macskát megsimogatja, majd a másik kezével a popsijába csap egy marék csípős mustárt, mire az kínjában nyalni kezdi. Erre azt mondja: Látják uraim, nem félrevezetve, nem kényszerítve, de dalolva-táncolva teszi.
Ezt a módszert kellene a magyarokkal is alkalmazni!