A hatalom nem enged. Sem a központi, sem a helyi. Ha önző érdekeiről van szó, nem számítanak elvek, eszmék, törvények, átgázol mindenen, hogy elérje, amit kíván.
Szépen hangzik – már bő két évtizede hallgatjuk – a jelszó: igazságot kell szolgáltatni azoknak, kiket az átkos kommunizmus megfosztott javaiktól, vissza kell adni mindent, amit egykor jogtalanul elvettek tőlük. Csakhogy, mikor konkrét esetekről kerül szó, oda a nagyvonalúság, ingataggá válnak az elvek. Mindent megtesznek, hogy ne kelljen lemondaniuk egy-egy épületről, területről, ha hirtelen előkerül a nép, a köz java, annak szolgáiként szállnak síkra, és az igénylő – akárcsak az átkosban – ismét közellenséggé, gonosz nagybirtokossá, burzsoává válik, aki az emberek véres verejtékén igyekszik megszedni magát.
Háromszéken újra a visszaszolgáltatás körüli visszásságok borzolják a kedélyeket. Az árkosi Szentkereszty-kastélyba betelepedett kulturális központ foggal-körömmel ragaszkodna az épülethez, aljas praktikáktól sem riadnak vissza irányítói, hogy megakadályozzák a tulajdonba helyezést, aláírásgyűjtésekkel, fű alatt terjesztett rágalmakkal próbálják maguk oldalára állítani a közvéleményt – szerencsére nem sok sikerrel. Hatalmi gőggel, attitűddel intéznék az ügyet, pedig lenne egyszerűbb, járható út: a tárgyalás, megegyezés és bérleti díj fizetése azért, aminek mostanáig ingyen élvezték áldásait.
A sepsiszentgyörgyi Fogolyán-örökség szintén sok vitát kavart, nem akart lemondani a megyei önkormányzat az egykori kórháznak otthont adó épületről, elkeseredett, évekig tartó küzdelembe kényszerítették az örököst, mikor végül átadni kényszerültek, még a kilincseket is leszerelték. És mint kiderült, a harcnak még messze nincs vége, az épülethez terület is jár, azon közlekednek ajtóig az urak, szükségük van rá. Bérelni nem akaródzik, ezért inkább zsarolással kényszerítenék megegyezésre az örököst, s ha nem hajlana, meglebegtetik előtte az újraállamosítás, a kisajátítás lehetőségét is. A közösség szolgálatában bármit megtehetnek.
A két ügy nagyon hasonló, egyik bukaresti leágazású, a másik megyei. Ugyanaz a hozzáállás, ugyanazok a machinációk: mindent megtenni, hogy az ingatlan „létfontosságú” intézményeiket szolgálja, úgy, hogy azért egyetlen banit se keljen fizetniük. Eddig is megvolt nélküle tulajdonosa, meglesz ezután is.
A romániai visszaszolgáltatások közel két évtizedes története jól tükrözi ezt a hozzáállást. Sok épület, terület, erdő visszakerült egykori birtokosához, utódaikhoz – a jelentősebb esetekben csak a fentiekhez hasonló kínkeserves pereskedés után – de még több nem. Döbbenetes, hogy Sepsiszentgyörgyön például az igénylők alig 6–7 százaléka zárhatta le ügyét, valószínű, országos szinten sem sokkal jobb az arány. És mindeközben a hatalom helyi és központi birtokosai folytatják kétszínű politikájukat: hirdetik a mindent vissza elvet, és harcolnak a tulajdonukat követelők ellen. Képmutatás a legfelsőbb fokon.
