És nehogy valaki véletlennek gondolja ezt az eredményt, idén harmadik lett a világkupán, St. Moritzban szintén lesiklásban; a világbajnokságon a 12. helyen végzett. Hogyan jutott idáig egy 1988-ban született csíkszeredai lány, és merre tovább? – erről beszélt a Sport-All Club síszakosztálya által június 17-én szervezett közönségtalálkozón, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem sepsiszentgyörgyi karának Bibó István Termében. Voltak ott veterán- és még gyermeksízők is, egykori versenyzők, tanárok és amatőrök, és másfél óra észrevétlenül elrepült. A jeles vendéget Erdély András mellett a hallgatóság kérdezgette, először arról, hogy miért nem jégkorongozni kezdett ott, ahol ez a legnépszerűbb sport.
– Nem volt női hoki, azért – válaszolta Edit, azonnal letegeződve az egész teremmel. Némi meglepetést keltett, hogy bevallása szerint a brassói Keresztényhavason (Románia legjobban kiépített síközpontjában) nem járt, Hargitafürdőn tanult és gyakorolt Bónis Ferenc irányításával, a szülők költségén. – Aki élsportoló szeretne lenni, sportklubhoz kell igazolnia, és el kell érnie bizonyos szintet ahhoz, hogy az országos síszövetség támogatását elnyerje. A magyar síszövetség már a serdülőket is támogatja – edzőt, buszt, szállást, bérletet fizet a 12–14 éveseknek, akik 120 napot sízhetnek egy évben –, de a román síszövetség csak 16 éves koromban hitte el, hogy tudok sízni. Addig bizony a szüleimre hárult minden költség: felszerelés, felvonózás, táborok, edzés, és ez ma is így megy sajnos. A támogatás sem elég minden kiadásra, ezért is igazoltam át Magyarországra: a román síszövetségnél megígértek bizonyos dolgokat, és nem tartották be. De elengedni sem akartak. Az eljárás az, hogy az elbocsátó ország kibocsát egy kártyát az összegyűjtött pontjaiddal, de nekem nem adták ki, ezért a nemzetközi síszövetséghez fordultam. Ott fél évig húzódott az ügy, közben megkezdődött a szezon... Végül megengedték, hogy átigazoljak, de törölték a pontjaimat, és úgy kellett rajthoz állnom húszévesen, mint egy kezdő 16 évesnek, hiszen nem voltak meg az évek óta gyűjtögetett pontjaim. Utolsó rajtszámmal indultam, ez jelentős hátrányt jelent, mert már nagyon tönkre van téve a pálya, de 28. lettem, a második futamban pedig 3., összesítve a 20. helyen végeztem. A következő szezonban már 18. lettem a világbajnokságon... A szocsi olimpia után voltak olyan hangok, hogy vissza kellene fizetnem Romániának az onnan kapott támogatást, de erre semmi esélyük. Pontokat a balkáni országokban a legkönnyebb szerezni, nekem most már nem kellenek, megvannak.
– Mit tudott jobban Magyarország?
– Jobb volt a hozzáállás, hittek bennem. Eleinte ott is sokkal kevesebb támogatást kaptam, mint most: kezdetben egyedül jártam versenyekre, én csináltam a léceimet is, aztán kaptam szervizest és osztrák edzőt, de még a saját kocsimmal jártunk – lassan adtak mind többet, ahogy az eredményeim javultak. Egy teljes stábhoz több ember kell: technikai edző, szervizes, masszőr, erőnléti edző, ezek most megvannak, orvos is elkelne, segédedző is. Budapesten van egy sportpszichológusom, ő segít abban, hogy megjegyezzem a pályát fejben, és hogy kijavítsam fejben, amit esetleg elrontottam.
– A szervizesnek mi a dolga?
– Napi három-négy óra munka van a lécek előkészítésével, de sokszor beugrik filmezni is. Az edzéseken és a versenyeken is többen filmeznek, ezt később összerakjuk, visszanézzük, kielemezzük... Összedolgozunk az edzővel és a szervizessel, és meg kell bíznunk egymásban, másképp nem működik.
– Hogyan lettél lesikló?
– 16–17 éves koromban, még Bónis Ferivel azért választottuk ezt, mert kevesebben vannak, könnyebb kvalifikációt szerezni. Romániában nem volt biztos lesiklópálya, Ausztriába jártunk két-három hetet évente. Igazából lesiklásra főleg a versenyeken lehet edzeni, mert Ausztriában is nehéz egy pályát lezárni, kivonni a forgalomból és kifizetni az árát. Minden számban nagyon nehéz a legjobbnak lenni, egy lesiklónak más a felkészülése, mint egy szlalomozónak, más a léc, a mozgás, az időtartam... Tina Maze indul négy számban, de mindegyikben nem tud nyerni, csak összetettben.
– És mi van, ha nincs hó?
– Ha nincs hó, akkor meleg van, de nem csak sízni lehet, vannak gyakorlatok, amelyekkel a technikát fejlesztem. Járok edzőterembe, fitneszre, rengeteget szaladok, biciklizem, ugrálok – amit az edző mond, azt megcsinálom. Naponta kétszer két, két és fél órát edzek. Futással az állóképességemet növelem, ez is kell. Fontos, hogy erős legyek, hogy meg tudjam tartani a kanyart 120–130 kilométeres sebességnél. Ha gyengék a lábaim, kisodródom, és ez balesetveszélyes. Ha van egy ugrató, és nem látod, hogy hova érkezel, az is. A lesiklóversenyek előtt egyszer oldalazva, kétszer pedig edzésként szabad lecsúszni a már kitűzött pályán, és különösen az ugratóknál fontos, hogy hova érkezem le a levegőben; ehhez be kell lőnöm egy fix tájékozódási pontot. A szuper G-ben nincs edzés, ott memorizálni kell a pályát. Aki kevesebbet téved, az győz.
– Tudsz még szórakozásként sízni?
– Néha, nagyon ritkán és nehezen tudom összehozni. Karácsonykor a barátokkal jólesik...
– Sízni szoktál vagy síelni?
– Hargitafürdőn sízem, a Kékestetőn síelek.
– Mennyi lehet most egy versenyzői felszerelés ára? Még a ruha is különleges...
– Nem tudom, abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a szponzoraimtól kapok mindent. Igen, a versenyöltözék valami speciális anyagból készül, amelynek a légáteresztő képessége is nagyon szigorúan szabályozott: van egy érték, ami kötelező, de ha túl sokat enged, lelassulsz, és ezt nem akarod, amikor ezredmásodperceken múlhat a helyezés. Az osztrákoknak van saját cégük, legyártják. Verseny után mindig ellenőrzik a ruhát, a lécet, mindent. Világkupaszinten nagyjából egyforma minőségű holmik vannak, persze minden egyénre szabott. Nekem is a stábom alakítja az én technikámhoz. Ezek nem ugyanolyan lécek, mint amilyeneket az üzletekben árulnak, ha külsőre azonosak is: amit mi elkanyarítunk, azt egy átlag síző nem tudná, a kötés sokkal később old le, a bakancs is más. Vannak keményebb és puhább lécek, vagy amelyiknek csak az eleje lágyabb; megkaphatom én is mondjuk azt a típust, amelyet Lindsay Vonn, de utána beállítják nekem a dőlésszöget, fenést – ebbe még van beleszólásom, de a vaxolást a szervizesre bízom, aki ért hozzá, és hőmérőzi is a havat. Amikor nagyon kételyes az időjárás, nem tudni, hogy esni vagy havazni fog-e, akkor két lécet is előkészít. A bakancs beállítása is változhat, a pályától függően, például Amerikában a hó sokkal agresszívebb. De én nem szoktam folyton változtatni a beállításokon. A súlypont mindig a léc közepén van.
– A pályák mennyire biztonságosak?
– Vannak hálók, néhol a hó alá is bemennek, hogy alatta ne lehessen kicsúszni. Előtte is kialakítják a terepet. Az oszlopokra, hóágyúkra mindenütt matracokat kötöznek, a turistapályákon is. A hóminőség persze változó, bár a versenyekre megpróbálják majdnem jegesre előkészíteni a terepet. A kemény pálya jobb, mint a lágy.
– Néha azért nagyon nehéznek tűnik egy-egy kanyar a tévéfelvételeken...
– Előfordul, hogy változtatnak a kapuk kitűzésén, ha túl gyors vagy veszélyes a pálya, de ritkán. Be lehet a kanyart mindig venni, csak eléggé le kell lassítani. Az fontos, hogy minél többet legyél a havon és minél kevesebbet a levegőben.
– Mennyit vagy havon egy évben? És ez mennyibe kerül?
– 250 napot biztos. Nyáron ugye nehezebb. Voltam Argentínában, Chilében is, de messze van, drága a repülő – nehéz a felszerelés –, és ha rossz az idő, vagy túl nagy a hó, tétlenségre vagy ítélve. Az utóbbi években Európában maradtunk, Zermatt környékén, az idővel is szerencsénk volt, haza is jöhetünk onnan bármikor... A horvátokról tudom, hogy mindennap síznek. Én két hete voltam utoljára havon, és júliusban megint megyek. Olyan 300 ezer euró lehet egy szezon költsége egy versenyzőnek és a stábjának.
– Hova fejlődhet még a sílécgyártás?
– Nem tudom. Minden változás mögött a gyárak vannak, de már nem tudom, mit tudnak kitalálni. Bejöttek a piskótalécek, és egyre rövidültek, de az óriás-műlesiklásban három éve ismét hosszabbak, kisebb a rádiuszuk, nagyobb erő kell a kanyarításukhoz. A pálya alján mindig lemérik, hogy milyen a léced, megfelel-e a szabályzatnak.
– Vannak barátságok a versenyzők között?
– Vannak. Az osztrákok, olaszok eleve nagyobb csapatban járnak, egymás között is elvannak, de összesen 40–50 lány van, és többnyire elszórtan, más-más falvakban lakunk, csak Kanadában egymás közelében, akkor bandázunk. Inkább a pályán lehet jópofizni, van két-három óra az első és az utolsó versenyző között, olyankor beülünk egy hüttébe. Követjük a versenyt a tévén, ugyanúgy, mint a nézők... Sok mindenkivel vagyok beszélő viszonyban, jó barátnőm is van, de a versenyeken mindenki magával van elfoglalva. Én már reggel magamba fordulok, és arra koncentrálok, hogy első legyek. Lara Gut a rajt előtt még hátrafordul, viccet mond, kacag, és úgy indul... Edzéseken általában nyugodtabb a légkör.
– Csíkban sokan síznek, mi a különbség – tehetség, ambíció, sors, kitartás – közted és a többi lány között?
– Talán kitartóbb voltam, én is és a szüleim is. Volt, aki pityergett egy-egy nehéz nap után, nekem a szüleim azt mondták, igaza volt a tanár bácsinak; még két taslit is kaptam. Szerencsém is volt, sokszor voltam jókor jó helyen... Nyilván tehetség is kell, de ez önmagában nem elég, rengeteg munka van egy ilyen teljesítményben. Jó pár tehetség elindult Csíkban, de azután eltűntek... Amikor 18 éves lesz az ember, és a szülei már nem tudják támogatni, elgondolkodik: meg tud ebből élni? És esetleg elmegy egyetemre. Kevesen tudnak emellett sízni is.
– Sokaknak szívügye, hogy megint virágozzék ez a sport Romániában. Mit kellene tenni, hogy ilyen kaliberű sportolókat adjunk a világnak?
– A pénz is hiányzik, az államnak többet kellene adnia. A hokizó gyermekek kapnak felszerelést, a sízők nem, és a szülők nem bírják mindig a kiadásokat. Egyébként Ausztriában is a tehetősek síznek... De hiányoznak a szakemberek is, az edzők, rajtuk is sok múlik. Én sem az első edzőt választom, hanem azt, aki ugyanúgy akarja a sikert, mint én... Lehet itt is edzeni, szerintem Brassóban már kijön a 120 napos szezon, de arra is oda kell figyelni, hogy az a kamasz ne hagyja abba, ha szerelmes lesz, vagy valami bezavar...
– A legkellemesebb versenyélményed?
– Az olimpiai 7. hely óriási élmény volt. Azelőtt nem sikerült ilyen jó eredményt elérnem, pedig tudtam, hogy képes vagyok rá, és meg is mondtam, hogy az első hat között szeretnék lenni. Hatodik is lettem, de végül valaki megelőzött... A világkupán is megmondtam, hogy dobogós akarok lenni, abban is sokan kételkedtek, de végül 3. lettem. Én hittem magamban, de mikor megcsinálod, akkor hiszed igazán. Ha akar valamit az ember, meg tudja csinálni. A következő olimpián az aranyérem a cél!
Önkéntelenül tört ki a taps a teremben, és így végződött a beszélgetés. Köszönjük, Miklós Edit, visszavárunk az arannyal!

Lejegyezte: Demeter J. Ildikó