Nyelvtörténeti érdekességként mondta egyik nyelvész tanárunk a kolozsvári egyetemen, hogy az amerikai indián füves-, gyógyító embereket, törzsi varázslókat illették az amerikai földfoglalók ezzel a szóval, s hogy tulajdonképpen csaló embert jelent, de az európai folkloristák szóhasználatában táltos, vajákos, bába, mindegy. Ha síppal-dobbal, nyenyerével gyógyít, gyűjtőneve a sámán. A kelet-szibériai népekről, Kamcsatkán az Aleut-szigeteken élőkről a XX. század elején kiadott könyvben találkoztam először e szóval. Nem csodálkoznék, ha azt olvasnám, hogy olyan ősmagyar szó, amely már csak e távoli, a Szaján-hegységen is jóval túl élő rokonainknál maradt fenn.

Mitizálunk.

Egyik délután a rádióban csodálatos hangú énekesnő archaikus népdalokat énekelt, többek között a mottóban használtat is.

Utána megmagyarázta, hogy mit is jelenthetett az ősiségben ez a különös mesterség. Ki lehetett a fellegajtó-nyitogató, s én egyre döbbentebben hallgattam, hogy bizony itt a túlvilágról van szó. Hogy a fellegajtó nem más, mint az a kapu, ahol a léleknek át kell mennie, ha végleg megtér teremtőjéhez.

Ha létezne az oda-vissza rádiózás, a tőlem telhető legkedvesebb hangon mondtam volna: ,,Művésznő, ne tessék a fellegekben járni, nem kell mítoszt keresni ott, ahol csupán egy gyönyörű kép van."

Mert kire mondjuk, hogy fellegekben jár?

Bizony mondom, arra, aki haszontalan ábrándozásokkal tölti idejét, akinek eszméi, gondolatai nem hajtanak hasznot közösségének. És hogy ebben az énekben nincsen semmi olyasmi, ami a hitvilágról szólna, már abból is szembeötlik, hogy egyes szám első személyben meg is határozza önmagát, ,,én vagyok az, aki nem jó…" És miért nem jó?

Egyszerűen azért, mert nem csupán a fellegekben jár, de olyan nagyon odaszorult, hogy már véglegesítették, bejelentett, munkakönyves állása is van, azért fizetik utána a tébét, nyugdíjjárulékot, mert mesterségét tekintve máshoz sem ért, mint a fellegajtó kezeléséhez.

Csak úgy, egészen mellékesen, a népi hiedelemvilágban a mennyország odafenn, az égben van, a rosszak, akik nem jók, le, a pokolba kerültek, amelyről ugyan nincs értékelhető tudományos adatunk, hogy tényleg a föld alatt van, bár elég mélyre fúrtak már a geológusok, de az biztos, hogy utóvulkáni eredetű iszapfortyogók neve a pokolsár, s a pokollyuk nevű barlangok sem a mennybolton vannak.

E csodálatos metafora sajátos, mitizáló magyarázata kapcsán az jutott eszembe, hogy talán megérem azt is, hogy ősiségünk megszállottai kiderítik: a honfoglalás korában már komoly genetikai ismeretekkel rendelkeztünk. Sőt, génsebészettel. Hogy miért?

,,Addig iszok, míg a fogam elázik, / fog helyébe szőlőbokor virágzik" — mondja a népdal.

Világos, nemde? A szőlőnek a borban található genetikai anyagából az emberi őssejtállományt úgy változtatták meg őseink, hogy nem zápfog, hanem szőlőbokor nőtt az illető szájába, tán már az Árpád-kor előtt.

A felhő, felleg szavainkról csak annyit, hogy eredetileg a gőz szinonimái (fel lég), s ha már ezzel kapcsolatban az ősiségről beszélünk, a felhő nyelvjárásokban még fellelhető ősi változata a homály. Homlik, azaz felhősödik, és mint egyik népdalunkból tudjuk, ,,Korond felett van egy homály…"

Bizony mondom, a botcsinálta nyelvészkedés, még ha oly tetszetős is, csupán arról árulkodik, hogy az illető nem egyéb, mint közönséges fellegajtó-nyitogató. Olyan, mint az az újságíró, aki azt nyilatkozta, hogy családneve, a Fráter erdélyi eredetű, s a híres Fráter Györgytől származnak.

Szegényke nem tudta, hogy Martinuzzi Györgyöt azért emlegeti a történelem Fráterként, mert hithű szerzetes, azaz fráter volt.