A trikolór minden bizonnyal eddig is otthon volt nemcsak Hargita megyében, hanem Székelyföld-szerte mindenütt. Közintézményeken, házakon, erkélyeken lobogtatja a szél, egyrészt, mert törvény írja elő, másrészt, mert ha román nemzetiségű sorstársaink úgy érzik, hogy e zászló a mindenük, hát tegyék ki, hiszen szívük joga. Miként a többségi magyar nemzetiségűeknek is jogában állna a kék-arany székely zászló lengetése.
Ha életünk normális körülmények között zajlana, annak, hogy éppen ki, hol, mikor és mekkora zászlót kíván elhelyezni, semmilyen hírértéke nem lenne. A világ legtermészetesebb dolga  ugyanis, hogy európai értékeket is magukénak tartó sorsközösségek tagjai saját nemzeti szimbólumaikat szabadon, érzésük és hitük szerint használják.
De életkörülményeink távol állanak attól, amit jobb helyeken normálisnak tartanak. Mert Székelyföldön tilos közintézményekre székely lobogót kitűzni, a hatalom nem tűri a magyar szót – homlokzatainkról még az épület születésével egyidős községháza feliratot is eltávolíttatják –, olykor még egy hivatalos levél fejléce is vitát, nézeteltérést, pert okoz. Újra energiát és időt emésztő, értelmetlen zászlóháborúkra kényszerítenek, anyanyelvünkért és jogainkért ismételten küzdenünk kell, olyasmikért, amit már feledhetőnek, a múlt átkának hittünk. Arról nem is beszélve, hogy éppen Csíkszeredában a lemondott polgármester és alpolgármester ellen különös, nagyon vitatható korrupcióellenes eljárás zajlik.
Furcsa és akár provokációnak is tekinthető az újabb csíkszeredai trikolór magasba lendítése, hiszen a hatalom sehol, semmilyen körülmények nem szorul erődemonstrációra. Mert az erő legfőbb, mindenkori ismérve, hogy nem fitogtatják.