Tisztában voltam, enyém az egyik leggyarlóbb emberi tulajdonság, a káröröm. Nem alaptermészetem, nem volt az gyermekkoromban sem. De nemzetem jelen sorsáért aggódva, egy nyári politikai hírecske azzá tett. Éspedig Nagyvárad jelenlegi polgármesterének, Ilie Bolojan ördögi tervének sikertelensége – kétszeri nekifutás után is –, hogy népszavazással próbálja elérni Bihar vármegye székhelye és a közeli Váradszentmárton adminisztratív egyesítését.
A közeli község többségi román lakosságának több mint fele, 54,5 százaléka támogatta az egyesülést, de a nagyváradi magyarok másként gondolkodtak; távolmaradásukkal sikerült azt megakadályozni. Úgy látszik, nem kapták be a polgármester úr halászbotja horgának csaliját, átláttak a szitán. És nem hatódtak meg Bolojan úr „meaculpazásától” sem a kétszeri sikertelenséget követően a fölösleges reklámköltség kidobásának kapcsán. Szerinte „a váradiak jó esélyt szalasztottak el azzal, hogy a turizmusra alapozva nem teremtették meg a fejlődés lehetőségeit”.
A nagyváradi magyarság jogosan tekintett aggódva a népszavazásra, mert annak sikere estén a jelenlegi 24,5-ről 22 százalékra csökkent volna lélekszámuk a megyeközpontban. Aggódtak, hogy ők is Kolozsvár, Temesvár, Arad és más erdélyi magyar városok sorsára jutnak, ha lélekszámuk a kritikus 20 százalék alá szorul egy kis bukaresti politikai segédlettel. A váradi magyarok ismerik városuk történelmi múltját! Azt, hogy Biharország valaha kabarok, magyarok, székelyek földje volt. És a hercegeké. Dukátus volt az is, mint Nyitra vagy Somogy. Taksony fejedelemségének idején fia, Géza lehetett a bihari dukátus ura, ahogy később Szent István is fiának, Imre hercegnek juttatta...
Polgármester úr, Ön nagyon keveset tud a magyar „Compostelláról”, Nagyváradról, a Sebes-Körös két partján fekvő, Szent László alapította (1103) püspökségi székhelyről! Különben kormányosként figyelmesebben vezetné azt! De legyen nyugodt, mert sajnos fogy a magyar Nagyváradon is...
