Beszédes példája a fenti megállapításoknak a sepsiszentgyörgyi Mihály Vitéz tér. De választhatunk más, szintén városközponti részt: az adóhivatal előtti járdát, a Székely Mikó Kollégium multifunkcionális sporttermét, a posta által lassanként teljesen lelakott egykori Hungária Szálló előtti járdát. Talán egyik esetben sem telt el még öt év azóta, hogy kínnal-keservvel befejeződtek a felújítási munkálatok, az eredmény pedig: elcsúszott gránitlapok, lassan de biztosan vedlő szobortalapzat, sajátos alakú utcai lámpatestek fény nélkül, bomladozó piskótakövek, szerényen, de biztosan málladozó vakolat a felázott falról.
A fentiekért hajlamosak vagyunk minden esetben a megrendelőt, a város vezetését okolni. A partvonalról elhangzó bírálatok közül visszatérő, hogy miért veszik át így a munkálatokat. Nos, tulajdonképpen a kutya itt van elásva. Érdekesebb felvetés lehet, miért gondolták a bukaresti döntéshozók – nemegyszer brüsszeli sugallatra –, hogy a közérdekű munkálatoknál feltétlenül érvényesíteni kell a szabad piac elveit, központilag irányítva mindent, ami közbeszerzés, és kínosan vigyázva arra, hogy az esélyegyenlőség meglegyen a pályázók között. Az elképzelés ugyan tetszetős, a végeredmény viszont annál siralmasabb. Ennek nyomán ugyanis a térséget egyáltalán nem ismerő idegen vállalkozások több száz kilométerre a székhelyüktől vágnak bele nyakló nélkül a munkálatokba – sokszor a kapacitásukat messze meghaladókba, és lehetőleg egyszerre többe. Mindez úgy, hogy közben az állam azt is kikötötte: a legelőnyösebb ár a nyerő mindennemű közérdekű licitnél. Magyarázni sem kell: a pénz mindenkinek szükséges, ha a közé, annál jobb, és az sem baj, ha messze ár alá kell menni, hiszen úgyis irreálisan magas díjakról van szó az átlagpolgár zsebéhez képest. A győzelem a lényeg, az újabb szerződés és munka, melyet valahogy csak befejezünk. Mennyiség kell – minőségről beszélni ilyen körülmények között egyszerűen balgaság. Munka közben beleszólni pedig hasztalan, mivel bármilyen módosítás csak értelmetlen csúszásokat hozhat az esetenként amúgy is lassan haladó építkezésben.
Talán senkit sem lep meg, hogy mindezek után a jótállás is csak újabb, a szélhámosságot súroló történések sorozatává silányul. Igényes vagy sem a megrendelő, átveszi vagy nem a munkálatokat, szinte teljesen mindegy. A kivitelező könnyedén fityiszt mutat, hátrahagyva a biztosítékként elhelyezett összeget – amelynél jóval többet bezsebelt –, és persze a minősíthetetlen végeredményt. Bánság, Dobrudzsa vagy a Partium messze esik Székelyföldtől, az önkormányzat pedig pereljen, ha van kidobni való pénze, és éppen nincs jobb dolga, legfeljebb majd csődvédelmet kér a vállalat, addig is nem kell újra gránitlapokat rakosgatni. Az eljárások hosszúak és még tovább nyújthatóak, addig bizonyára kerül még néhány, közpénzekből finanszírozott munkálat, amit hatósági engedéllyel annak rendje és módja szerint, komolyabb következmény nélkül elmaszatolhatnak.
A polgár pedig csak botorkáljon ügyesen a sötétben, egyensúlyozzon a zongorabillentyűként mozgó kőlapokon, esős időben kerülgesse a tócsákat a vadonatúj járdákon.