Megy az egyik utcán be a bútorszállító kisteher, jön a másik utcán ki. Kóvályog, mint... na jó, szóval tévelyeg a világváros méretű Sepsiszentgyörgyön, messziről nyilvánvaló, adott címet keres műholdas segédpilóta nélkül.
Miután már harmadszor is bement ugyanazon az utcán, a sofőr megelégeli az eredménytelen keresgélést, rászánja magát a segítségkérésre. Elnézést, mondja, valami furcsa nevű utcát keresek, valami S betűst. Az az Aschermann Vendrei Ferenc lesz, mondom neki (amelyet a környéken mindenki belső Váradiként ismer, a néhány évvel ezelőtti általános utcanév-változtatási hajrában kapott új nevet, de ama nagy hévvel kimondott, „nem tudják annyiszor megtámadni, hogy másnap újra el ne fogadjuk” ígérgetésről azóta sem hallani semmit, csak annyi bizonyos, hogy a sarkokon még a régi utcatáblák díszelegnek), szóval segítenék a sofőrnek, mert ami S betűs és furcsa nevű utca, az csupán a város szülöttjéről, az 1848-as honvédezredesről, a Magyar Királyi Honvédség tábornokáról elnevezett lenne a közelben. Nem, válaszolja, valami Samu – és itt kissé elbizonytalanodik –, valami Csinta Samu utcát keresek, azt mondták, a Váradiból nyílik, teszi még hozzá.
Nem tudom megállni mosolygás nélkül, a hangosabb és látványosabb megnyilvánulást is csak azért fojtom vissza, hogy eligazíthassam az elődök ismeretéről és tiszteletéről ily ékes tanúbizonyságot tevő sofőrt. Hát akkor a Konsza Samu utcát keresi, mondom neki, azt, azt!, vágja rá azonnal, és felvidul az ő arca is.
Útbaigazítom, hadd szállítsa le a bútort a megrendelőnek, visszafogott nevetésem pedig keserűségbe vált. Mert a jelek szerint a sofőr némi tájékozottsággal rendelkezik a világ jelenlegi dolgainak állását illetően, talán még újságot is olvas, ha Csinta Samu neve ismerősen cseng számára, de hogy nagyon is jellemző példánya a hálás utókornak, az bizonyosság. Amely így „emlékezik” Konsza Samura, a Székely Mikó Kollégium neves igazgató-tanárára, aki doktori értekezését szülőfaluja, Nagybacon nyelvjárásáról írta, aki mikós diákjai bevonásával Háromszéki magyar népköltészet címmel mindmáig a legteljesebb megyei folklórgyűjteményt állította össze. És aki méltán kiérdemelte, hogy a dicstelen kimúlt kommunista éra idejében a „sokatmondó” Béke nevű – a múlt század kezdetén Új, az első román világban Vasile Alecsandri, a kicsi magyar világban Mikes Kelemen, aztán 1944–49 között Tito marsall – utcát róla nevezzék el még a „demokrácia” legkezdetén.
