Mintha egészen más lenne a kormánybiztos munkaköri leírása Székelyföldön, mint az ország más megyéiben, mintha teljesen más feladatra összpontosítanának az itteni intézmények jogászai, mint ott, ahol nem vagy csak alig élnek magyarok. Nem is próbálkoznak lobbival, nem járnak közbe egykori párttársaiknál pénzekért, nem érdeklik őket a beruházások – éjt nappá téve keresik, hol próbálnak megint kitenni egy magyar feliratot, egy székely vagy települési zászlót azok a fránya magyarok.
Belekötnek abba is, amit a jó szándékú ötletgazda már alaposan megrágott, minden jogszabálynak igyekezett megfeleltetni. És jó munkát végeznek, az eredmény látványos, csak Háromszéken az elmúlt három évben 154 olyan határozatot kifogásoltak, amely anyanyelvünk, szimbólumaink használatához kapcsolódik, vagy éppen a székelyföldi autonóm régióhoz tartozás mellett foglal állást. Emellett még ott vannak az olyan oktalan perek is, mint például a magyar himnusz éneklése miatti.
S lám, látszólag e heves hadakozásnak megvan az eredménye, egyre óvatosabbak a polgármesterek, kevesen mernek szembeszállni az oly nagy hatalmúnak hitt intézménnyel. Vannak, kik az első intésre visszavonják a prefektusi palotából kifogásolt döntést, mások napirendre sem tűzik, pedig a kishitűség, a beletörődött semmittevés a legnagyobb hiba, ami elkövethető ebben a helyzetben, ugyanis nem tudnak annyira jó fiúk lenni, hogy ne jelentsenek szálkát a bukaresti hatalom és annak helytartója szemében. Nem lesz több pénz beruházásokra és életük sem gondtalanabb, a lapítás nem fizetődik ki, csak gyávaságuk, szűklátókörűségük lesz egyre nyilvánvalóbb.
Valahogy azt kellene megérteniük a kisebb vagy nagyobb vezető szerepet vállalóknak, hogy mindennek, a mégoly szélmalomharcnak tűnő küzdelemnek is van hozadéka. A visszautasított határozatokkal bizonyítható a nagyvilág előtt, hogy még véleményünk kifejezését is tiltják, az újra és újra feltett zászlók mind hangsúlyosabban mutatják jelenlétünket, anyanyelvünk használatának folyamatos korlátozása pedig igazolja: egyáltalán nem oly példaértékű a román kisebbségpolitika, mint Bukarestből hirdetik. Egyszer csak megérti a világ, hogy nem akarunk egyebet, csak magyarként megmaradni szülőföldünkön, magunk dönteni sorsunk meghatározó kérdéseiben.
Hosszú és nagy kitartást igénylő menetelés ez, amelyben – mint Csíkszereda ellehetetlenített polgármestere is fogalmazott – nincs helyük a gyáváknak, ki kell söpörni azokat a helyi, megyei vezetőket, akik nem vállalják a folyamatos hadakozást, és akik nem értik meg azt, amit az SZNT-t képviselő Árus Zsolt megfogalmazott: a prefektusok gáncsoskodásai tulajdonképpen minket szolgálnak.
Meglesz az eredmény, csak kitartónak, következetesnek és elég bátornak kell lenni.