2014-ben, a Magyar Tudomány Ünnepe keretében megrendezett konferencián a Magyar Tudományos Akadémián kiderült, hogy a tanulók közel 30 százaléka nem tud számolni, ötöde pedig funkcionális analfabéta. Legjobb diákjaink egyelőre még vitézkednek a nemzetközi matematikaversenyeken, de a többiek, az „átlag” a világranglista végén kullog. A gyerekek a magyar nyelvtant utálják a legjobban, mert a nyelvészeti elméletek alapján készült tankönyvek nem találkoznak anyanyelvi élményeikkel. Szerzőik nem tudják, ami jó lehet az izoláló angolra, az alkalmatlan a gyökrendű, ragozó magyarra. Ha hallottak is anyanyelvünk bölcsességkincséről, észjárásunk forrásáról és mibenlétéről, titkolják népünk elől.
Ez a benső Trianon: nem az antant kényszerítette ránk!
1886-ban írta Finály Henrik kolozsvári latinista akadémikus: „...tanári pályám kezdetén írtam volt Hunfalvy Pálnak: szép, szép az urak nyelvészkedése, de az Istenért, fogjanak már egyszer olyan nyelvészkedéshez is, amely hoz valamit a konyhára. Idestova harminckét év telt el azóta, de (…) nyelvtanunk változatlan alaptörvényei még nincsenek megállapítva, nincs nyelvtanunk, mely kétségbevonhatatlan tekintélyével útba igazíthatna.”
Más szóval: a hunfalvysta finnugor összehasonlító nyelvészkedést az egyik összehasonlítandó, a magyar nyelv nem érdekelte. Ezért nem igyekezett kihüvelyezni annak szerkezetét, működését és egyéb vonásait, azaz a magyar nyelv tanát.
Nyelvünket W. von Humboldtól Ferdinand de Saussure-ön át Noam Chomskyig tömérdek nyelvtanra próbálták fölfeszíteni. A mai magyar nyelvhasználat ezért budi mögötti dudvára hasonlít, ami az elgyöngült sörözők locsolásától, taposásától... – no, nem részletezem.
A belső Trianont inkább politikus-szerűségek erőltetik, midőn állandó feszültséget igyekeznek kelteni a társadalomban bolhagondok elefántosításával, sorskérdések elhallgatásával.
A benső Trianon a hazudozásnál mélyebb és fenyegetőbb, mert leigázottja nem tud helyzetéről. Észrevétlen úrhodik el benne a felelőtlenség, a testi-lelki restség, a mohóság, a bírvágy, az egyénieskedés. Tudatlanság. A közlésre 450 igénk van, az evésre 300, az adásra 25, de ő mind helyett egyet használ: biztosítja az infót, a kaját, a zsozsót. Ez a trendi.
Ez az elveszettség.
Ma nem Erdély vész el, hanem Kovács Turul Benjámin, Szabó Inez Réka meg társaik... Számukra  a magyar egyben hitvány és másodrendű. Tekintetüket folyton az éppen menő „Párizsra vetik”. Egészségtelen amerikai hamburgereket esznek – az ilyen „konyha” nyereségesebb, mint megtanítani az embereket késsel-villával enni.
Trianonistánk amcsi-magyar-cigány pidkint makog: „Oké a csajod!!” Persze nem is sejti, hogy a Jó és a Szép végelszámolásnál egynek vétetik, ám ehhez mind a kettővel meg kellene ismerkednie. Sőt, az Igazsággal és a Szeretettel is, a Nagy Négyes másik két tagjával. Ez azonban túl sok annak, aki önmagától semmit sem szokott követelni. Nem a szép bája vonzza, hanem a dagálya.
Végelszámolás? Sejtelme sincs, mi fán terem.
A trianonista zűrzavar ellenére mire s hogyan számít a magyar nyelv? Megismerhetjük-e észjárásunk titkát?

 (Heti Válasz)

,,Egy nemzetnél sem vagyunk
 alábbvalóak”
(Zrínyi Miklós)

„Az egészséges nemzetiségnek…
fő kísérője a nemzeti nyelv,
mert míg az fennmarad,
a nemzet is él...”
 (Széchenyi István: Hitel)

„Vedd el a nemzet nyelvét,
s a nemzet megszűnt az lenni,
ami volt: nyom nélkül elenyészik,
beleolvad, belehal
az őt környező népek tengerébe.”
(Tolnai Vilmos:
Halhatatlan magyar nyelv)

„Ha nem Ady Endre nyelvén
tanultam volna magyarul,
belőlem csak egy közepes
fizikatanár lett volna.”
 (Teller Ede)

„A magyarságot (…) nemzetté
a magyar szó teremtette.”                                                                             
(Tamási  Áron)

„Csak anyanyelvemen
lehetek igazán én.”
(Kosztolányi Dezső)

„Magyar az, akinek nyelve
és esze magyarul forog.”                                                                                         
(Illyés Gyula: Ki a magyar?)