A gyermekpénz mértéke tehát tökéletesen belesimul a többi hasonló juttatásba. Fontos viszont arról is beszélni, hogy a mindenkori kormányok miként értelmezik félre ennek a támogatásnak az odaítélését. A mértéke ugyanis vélhetően egészen egyszerű oknál fogva siralmas: éspedig, hogy túl sokfelé kell elosztani a rendelkezésre álló összeget. A jogosultak száma nagy – hiszen minden gyermek ide tartozik –, ellenben a zsák, amelyből osztani kell, elég szűkös. A keretet ismét csak a keményen dolgozó pár millió adófizető adja – a nyugdíjjal ellentétben a gyermek nem tud hozzájárulni ehhez a kasszához –, miközben náluk talán még többen vannak, akik semmit sem adnak a közösbe. Ezért talán nem ártana elgondolkodni, mit is támogatunk ezzel a pótlékkal. Sok szülő számára ugyanis a gyermekpénz jelenti az egyik fő jövedelmi forrást. Persze, nem azt akarom sugallni, hogy a támogatást meg kellene vonni, mert a kicsik nem hibásak a rendszer miatt. Azt viszont talán érdemes volna megfontolni, milyen formában ítéljék oda a juttatást. Az egyik megoldás a juttatás mértékének csoportosítása lehetne, hogy ne egységesen, hanem – akárcsak a többi segély esetében – annak függvényében ítéljék oda, hogy a szülő mit tesz: dolgozik vagy sem, eleget tesz-e közoktatási kötelezettségeinek és így tovább. De talán legalább ennyire hatékony lenne, ha például adóengedmény vagy más fiskális könnyítés formájában folyósítanák.
Lehetőség tehát lenne, a kérdés az, hogy érdekel-e bárkit az egész. Ha igen, ha nem, tény: jelenleg a gyermekpénz is csak egyike a szociális kasszát kőkeményen megterhelő juttatásoknak, miközben igazi haszonélvezője alig akad.