Csúszkáltunk a Debren patak jegén, a szüleink és tanáraink által kitűzött céltól elkanyarodva kóricáltunk a Pacén, fociztunk zongoraóra helyett, csínytevést csínytevésre halmoztunk – egyszóval olyanok voltunk, mint minden tizenhat-tizenhét éves, aki kitörni kíván a megszabott kötelékekből.
Akkor már együtt voltunk abban az osztályban, ahol Albert Álmos a névsor elején szerepelt nem kis bosszúságára, mert az a fránya napló sokszor nyílt ki az első oldalakra, és a tanár kérdéseinek özönét zúdította rá. Mi, bések, cések, jések, kások, pések, zések örvendtünk, és abban reménykedtünk, Álmos hoszszan felel, és végre megszólal a csengő, megússzuk, mehetünk szünetre. Így történt. Ő akkor is tudott, ha azelőtt délután késő estig együtt rúgtuk a bőrt, ha valami rendkívülit szerveztünk, mint oly sokszor az együtt töltött évtizedek alatt. Tán most is emlegetik egyesek a hírhedtté vált 1972-es margarétaszedést, amikor tizenegyedikben ellógtunk az iskolából, hogy virágot gyűjtsünk és azzal díszítsük a végzősök osztályát. Harminckilencen kaptunk kilences magaviseleti jegyet, a negyvenedik, aki aznap betegség miatt hiányzott, ő maga kérte, hogy az ő jegyét is vonják le, nem akar kilógni a sorból.
Talán ezzel kezdődött az életre szóló kapocs egy osztályközösség számára? Talán akkortól számítható életünkben a közösségért való összefogás és kiállás mindenáron története? Az élet azt igazolta, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium 1973-ban végzett reál osztályából hozott szellemi batyu mindannyiunkat kötelez, a közösségi szellem azóta is áthatja ereinket, teljes lényünket.
Osztálytársunk szeretett városunk polgármestere lett olyan időben, amikor az önkormányzatiságról senkinek nem volt tapasztalata, tizenhat évig állta az olykor ellenszélben történő küzdelmet, mert hitt abban, jó itt élni, az ő szülővárosa évtizedek múlva is élhető város lesz.
Érdemeit nem soroljuk, bár bőséges azok tárháza. Inkább köszönetet mondunk mindazért, amit tett, hogy mi, 1973-as mikós A osztály évente legalább egyszer összegyűljünk, és a barátságunk legmélyebb kötődésével jól érezzük magunkat.
Tavaly decemberben, amikor már mindannyian betöltöttük a hatvanadik életévünket, eljött a találkozóra, és azt sugallta, bár a betegség kikezdte egészségét, nem adja fel, mert ő itt van itthon, ebben a városban, ebben a baráti közösségben, és ha a Jóisten akarja, tesz még azért, hogy sokan higgyünk a hely szelleme megtartó erejében.
Álmos, nyugodjál békében, emléked örökké élni fog bennünk.
Osztálytársaid
