A Székelyudvarhelyi Tanítóképző után a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Egyetemen tanult. Itt a kulturális hatások felemelő érzése és az ötvenes évek kommunista ideológiájának torz szorítása határozta meg diákéveit. 1957-ben rajztanárként telepedett le férjével, Kosztándi Jenő festőművésszel Kézdivásárhelyen. 1970-ben létrehozták a Nagy Mózes Elméleti Líceumban gimnáziumi szinten  működő rajztagozatot, és műértő közösséget neveltek fel az évtizedek alatt. Hegedűs Ferenc magánvállalkozó támogatásával Kézdivásárhely főterén a Kosztándi házaspár művészetét  állandó galéria  mutatja be. Kosztándi B. Katalint 2014-ben Áder János magyar köztársasági elnök a március 15-i rendezvénysorozaton Csíkszeredában a Magyar Arany Érdemkereszttel tüntette ki. Megemlítem a Szülőföldem, Erdély pályázat díját, valamint az idei Háromszék Kultúrájáért Díjat, amelyet férjével együtt vettek át. Művészetének magas szintű elismerése az erdélyi képzőművészet pozitív megítélését is jelenti. A közelmúltban  Sepsiszentgyörgyön az Erdélyi Művészeti Központban nagy összegző kiállítás mutatta be férjével együtt művészetüket, amelynek anyagát egy új album örökíti meg.
Kosztándi B. Katalin korai munkáiban jelen voltak az olajképek. A neoimpresszionizmus nagy ecsetvonásaival és színélményével drámai hangulatok már akkor megjelennek képein. A Válaszúton (1957)  egyértelmű elutasítása a szocrealizmus felajánlott sémáinak.  A döntésen  vívódó családfő fölé tornyosuló árnyék és kilengő órainga a hagyományos paraszti értékrend elvesztését vetíti előre. A kép fogadtatástörténete tanulságos. Keletkezésekor a tartományi kiállításról kizsűrizték, viszont 2013-ban Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeumban megrendezett Szocrelatív (Erdélyi magyar művészet 1945–1965 között) kiállításon a kor emblematikus műalkotásaként mutatták be.
Kosztándi B. Katalin a transz­szilván értelmiségi ember óvó felelősségtudatával mutat rá az egyént ünneplőbe öltöztető közösségi értékekre. Az 1970-es faluromboló, közösségi kohéziót szétszakító diktatúra időszakában akvarelljeinek szürke tónusaival a malomfalvi népi építészet ornamentikájából, falusi életképeiből épít fel egy vágyott otthont. A parasztházak, -porták, -kapuk bensőséges terei sérülnek, az emlékezet által megsokszorozódnak és rétegeket képeznek egymáson. A kompozíció  egy biztos rendteremtést sugároz, amely az esendő leltár nosztalgiája helyett egy tudatos sorsvállalás drámaiságát emeli ki. A hófedte tájak csendje a veszendő külső tereivel szemben a lélek belső tereinek védelmét adja. A tájképek hófuvallataiból képződő glóriák, a szürkék finom árnyalatainak ünnepi csendje és a terek nyitott horizontja szakrális élményt nyújt. A mikroelemek kozmikus távlatba való felnagyítása a természet örök körforgásában  való hitét, a sorsszerű elrendelés törvényszerűségét mutatja a véletlennel szemben (Pitypang, Hólyagos eső, 1977).  Az évtized végén több színben virágcsendéletek oldott idillje, falusi életképek derűje jelenik meg. Ennek szép példáit láthatták a tárlatlátogatók 2012 őszén Kézdivásárhelyen a Kosztándi Galléria időszakos kiállításán, amelyen eddig mappában őrzött képeket mutattak be.
A Hegedűs Ferenc magánvállalkozó támogatásával nyílt Kosztándi Galléria (2010) a művész házaspár életművének karakteres vonásait emeli ki. Kosztándi B. Katalin művészetéből nagy számban az erdélyi magyarság kisebbségi helyzetének sorsdrámáit mutatja be. A rendszerváltás körül (1990) készült szénrajzok közösségi életünk veszteségeinek keresztútjait emelik ki.  A múlt allegorikus ábrázolása jelzi, hogy a nemzeti leépülés az alkotás időszakában újra felerősödik. A művész állást foglal a keresztény értékrend örök érvényű igazsága mellett. Számára az egyén nemzeti és keresztény értékrend nélkül elveszett.
Az ezredfordulótól gyakoriak az egy-egy szín árnyalataival életre kelő akvarell és pasztell tájképek. Az uralkodó szín az évszakok kronotoposzára vetíti rá életérzését. A Hazai tájak sorozat mindegyike egy-egy színtanulmányban fogalmazott hitvallás otthonról és hűségről. A természet nem az impresszió változó lenyomata, hanem az óda magasba zengő egyértelmű állásfoglalása. Ennek tetőpontja A haza Nagyasszonya (2000) akvarell, amelyen a téli tájkép konstrukciójában a hajdani haza egységét idézi fel Mária oltalmazó keresztútjával. A nemzeti szimbólumok megidézése az aktuális politikai utalás fölött áll. A több ideológia hullását megélt alkotó teljességigényét és nemzeti elkötelezettségének szilárd meggyőződését jelölik.
Kosztándi B. Katalin művészete az elmúlt három évben egy nagy szintézisteremtő tripti­chonnal gazdagodott. Az akvarellalapon aprólékosan kidolgozott, összetett technikával készült vallásos képek a mély hittel tanúságot tevő embert mutatják. A szentség felmutatásában megjelenik az arany. A székely viseletben gyerekét magához ölelő Madonna (2012) gyöngéd és tiszta érintése segít a nézőnek is a földi vágy sarának leküzdé­sében. Ez a tiszta művészet a befogadó számára a befelé figyelő meditáció lehetőségét tárja fel.
2015. július 25-én Nyikómalomfalván, szülőfalujában nyílt kiállítása. A Papp Ferenc Kultúrotthon kiállítótermében az életmű egy-egy reprezentatív képe nyújtott rátekintést az innen származó művész pályájára. A falu épített örökségét, életképeit és ismerős arcait a helyi tárlatnézők saját élettörténetük múltidézéseként is fogadták. A felismerés és rácsodálkozás a közösség összetartó hálóját is erősíti abban a hitben, hogy egy művész kézvonásától kíváncsi életükre a világ.
Kosztándi B. Katalin hat évtizedes pályája során mindig választ adott az őt körülvevő világ lényeges történéseire. Motívumait közvetlen környezetéből emeli ki, a néprajzi szándékú óvó funkcióhoz magas és egyéni képzőművészeti látásmód társul. Akvarelljein a székelyföldi táj szelíd ragyogással lélekrajzzá válik. A színek tisztasága elegáns mértéktartásról, a motívumok ismétlődése elkötelezett elvekről szól. A képein vezető szerepet kapó szürke árnyalatok a felszín mögött rejtőző szeretet mélységét tárják fel.

DEÁK FERENC