„Bár még csak pár éve működik a magyarországi anyaiskolánk, a szablyavívás tudománya sok száz éves múltra tekint vissza, egész történelmünket végigkísérte, és az a legfontosabb feladatunk, hogy ezt a tiszta forrásból származó hagyományt ápoljuk és továbbadjuk a fiataloknak” – vázolta a képzés céljait Balogh Imre. Szerinte az igazi hagyományőrzés a múlt eszmei, tartalmi részére való figyelést jelenti elsősorban, nem csupán annyit, hogy szép ruhákba öltözik az ember. Mint mondta, szerencsére még élnek olyan idős mesterek, akik valamikor az eredeti szablyavívást tanulták, és most utolsó mohikánként még át tudják adni a fiataloknak a tudományukat. Igazi nemzeti kincsünk a szablyavívás, talán nem véletlen, hogy a korábban szervezett lovagi tornák után az olimpiák korában, a sportvívásban ötvennégy éven keresztül nem találtak legyőzőkre a magyar vívók. Olyannyira nem, hogy gyakran a döntőt is egymás között vívták. Balogh Imre mégsem csupán sportként tekint a szablyavívásra, inkább intenzív mozgást igénylő harcművészetnek tartja azt.
A képzés szervezői szerint Erdélybe hazatér a vívás tudománya, hisz a Pesti Nemzeti Vívóintézetnél egy évvel korábban, 1824-ben alakult meg a Kolozsvári Viadal Iskola, amelynek létrejöttét a székely Bölöni Farkas Sándor kezdeményezte.
Imreh István elmondta: az egyik legnagyobb értéke a most induló képzésnek, hogy azt a fajta vívást tanítják, ami az ezernyolcszázas évek elejéig tanítványról mesterre visszakövethető. Bár a mostani nyolcszoros olimpiai bajnok nyilván nem találkozhatott a negyvennyolcas forradalmárokkal, de technikája abból a kardforgató tudományból származik, amelyet a negyvennyolcas honvédek is használtak. Ennek elterjesztésében fontos szerep jutott a háromszéki Bölöni Farkas Sándornak. Kendeffyék, Wesselényiék és az előkelő nemesi társadalom képviselői saját képzésük mellett egy-egy szegényebb sorsú fiatalt is beajánlottak a kolozsvári vívóiskolába, akik ha elég tehetségesek voltak hozzá, ösztöndíjasként több évig tanulhatták ott a vívás tudományát. A forradalom kitörésekor a kolozsvári vívóiskola tagjaiból is alakult a híres vörössipkás tizenegyedik zászlóalj, amely többek között a piski csatában is kitűnt vitézségével. „Úgy gondolom, ma egy szablyát kézbe fogni és ugyanazokat a mozdulatokat, technikákat tanulni, amelyekkel a negyvennyolcas forradalmat vívták, igazi élmény lehet bárkinek, akinek van nemzeti önérzete” – összegezte Imreh István.
„Óriási munkát fektetünk abba, hogy ne csak fegyvert fogjunk a kezünkbe és gyakoroljunk, hanem a magyar szablyavívás családfáját, a mesterek életét, háttérmunkáját is felkutatva próbáljuk közvetíteni ezt az ősi hagyományt” – mutatott rá Balogh Imre, aki hiteles forrásként a híres Toldi Miklós Honvéd Vívómesterképző Intézetet, a hagyományos katonai szablyavívást kifejlesztő Borsodi László őrnagyot, Pézsa Tibor olimpiai világbajnokot és Máday Norbert 1848-as műgyűjtőt és szablyavívómestert is említette a beszélgetés folyamán. A sportvívás és a szablyavívás közötti különbségről elmondta, az egyiket pontokban mérik, a másik egy életvitelszerű, funkcionális tevékenység, ezért technikai repertoárjaik között van egy kis különbség. A versenybírók előtt az ezüstérem még jól csillog, de a harcmezőn az ezüstérmes helyezett a halott katona lett volna. A szablya, mint fegyver, folyamatosan változott az idők folyamán, azonban sajátossága az ívelt penge, amelynek a korábbi kétélű kardokkal ellentétben csak az egyik oldala éles.
„Ha kiengedünk a játszótérre egy magyar gyereket, öt perc múlva letör egy ágat, és biztos, hogy kardozni fog” – mondta Balogh Imre, a kezdeményezők mégis csak tizenkét évnél idősebbeknek hirdetik a képzést, nemtől függetlenül. A heti rendszerességgel tartott edzések nem egy meghatározott időszakra szólnak: bár örülnének, ha együtt haladhatna a csapat, folyamatosan be lehet majd kapcsolódni, az edzésmenetek egyénre szabottak lesznek.
Imreh István elmondta, a Kék Hold Kulturális Egyesület a táncoktatás kapcsán jutott el a szablyavívásig. A Csillagőrző Egyesület megkeresésére a huszárok szablyát használó táncát próbálták felkutatni, amikor rádöbbentek, hogy bár Háromszéken reneszánszát éli a huszármozgalom, képviselői csak viselik, azonban forgatni nem tudják a kardot, és volna érdeklődés egy olyan vívóiskola iránt, mely hiteles forrásokból táplálkozva élővé tenné ezt az ősi magyar hagyományt. Báró Wesselényi Miklós szavaival: „Egy nemzetnek sem lenne illőbb és szükségesebb a kardját jól forgatni tudni, mint a magyarnak, mert ami, és amije van, azt ennek köszönheti!”