Sepsiszentgyörgyi alapok
– Mondhatni gyermekként kerültél az NB1-be. Mire volt ez elég?
– Teljesen más volt akkoriban a világ. Itthon az edzéseinkkel megbízottak úgy vélték, elég, ha futni jól tudunk, ezért a többit, a koordinációs mozgást, cselezést és az alap többi részét a játszótereken egymástól tanultuk meg. Baróton Fehér József, majd Fejes Géza volt, aki többet szeretett volna adni, s próbált foglalkozni velünk. Az IMASA-nál jó edzőink voltak, a játékosok közül többen Brassóból érkeztek, volt mit tanulni tőlük. Számomra sokat jelentett, hogy Avramescu, Spirea, Oanța, Faragó Zoli, Lovász Sanyi, Incze Zoltán, Szabó Sándor, Varga Tibi vagy – Isten nyugtassa – Adorján mellett készülhettem hétről hétre. Az MTK-nál előbb a juniorokhoz kerültem, de hamar kiderült, tapasztaltabb, felkészültebb vagyok, mint a velem egykorúak, ezért Kenyeres Imre felkarolt, s hamarosan megadatott, hogy bemutatkozzam a felnőttcsapatban. Szóval azt mondhatom, elég jó iskolát jelentett számomra a nyolcvanas évek vége Sepsiszentgyörgyön.

Karrier az NB1-ben
– Mennyire ment könnyen a beilleszkedésed?
– Volt egyfajta szimpátia az erdélyi magyarokkal szemben, de sokszor megkaptam azt is, hogy – én, az erdővidéki – büdös oláh vagyok. Megmaradásomhoz, helyem megőrzéséhez a csapatban bizony szükség volt székely makacsságomra is.
– Milyen volt az akkori MTK?
– Az első profi szerződésem három évre szólt. Az első esztendőben, amikor Verebes Józseffel aranyérmes lett a csapat, még csak kerettag voltam, különösképpen nem jutottam szóhoz, ám amikor bronzérmesek lettünk, s az UEFA-kupában is játszottunk, már csapattag voltam. Az UEFA-kupában négy meccsünk volt – a Reykjavíkkal nem volt gondunk, a belga Mechelennel hazai pályán 1–1-es döntetlent értünk el, idegenben viszont 4–0-ra veszítettünk –, én mindegyiken végig játszottam. A nemzetközi szereplést követően elég dicstelen időszak következett: a csapatból néhányan meg akarták buktatni az időközben mesterünkké kinevezett Gelei Imrét, nem védték rendesen esélyeinket, sorozatosan kikaptunk, aminek az lett az eredménye, hogy kiestünk. Gellei helyett hiába jött a Hollandiában nagy ismertségnek örvendő Popovics Sándor, már ő sem tudott segíteni, s szégyenszemre a következő idényt a másodosztályban kezdtük. A kiesés ellenére megmaradt a csapat gerince, és Bicskei Bertalannal könnyen vissza is jutottunk. Nekem is nagyon jó évem volt, hiszen balszélsőként nyolc-kilenc gólt lőttem, illetve gólpasszaim voltak. Mégis, amikor Várszegi Gábor lett a csapat új tulajdonosa, jobbnak láttam távozni Diósgyőrbe.
– Mire emlékszel legszívesebben a DVTK-nál eltöltött évekből?
– Az MTK régi, patinás csapat, de a DVTK-val ellentétben nincs igazi szurkolóbázisa. Diósgyőrben ismertem meg, milyen is az, amikor a lelátók tele vannak. Volt olyan, hogy a Ferencváros ellen huszonötezren skandáltak mellettünk. Felejthetetlen érzés.
– Nyíregyháza mivel nőtt a szívedhez?
– Nyíregyháza az elmúlt években második otthonommá vált, hiszen ha megszakításokkal is, de már tíz éve lakom ott. Játékosként helyi focitörténelmet írtunk azáltal, hogy három évig sikerült folyamatosan az első osztályban szerepelnünk, illetve azzal, hogy volt olyan év, amikor hazai pályán nem kaptunk ki. A Fradit 3–0-ra vertük, s úgy nyertünk a Debrecen és Diósgyőr ellen, hogy utána valóságos népünnepély tört ki a városban.

A képzett edző
– Nyíregyháza után Kecskemét és Pápa következett: ezek már a levezetés évei voltak, illetve az új életszakasz kezdete...
– Igen, igyekeztem tudatosan építeni pályafutásom következő szakaszát. Elvégeztem a testnevelési főiskolát, s nekifogtam az edzői fokozatok megszerzésének is. Tíz év képzés után elmondhattam, hogy UEFA pro-licences edző lettem. Sokat tanultam a Rubin Kazanynál, St. Pöltenben és a Parmánál tett akadémiai és edzéslátogatásokon: megtudtam, miként gondolkodnak, miként építik fel akadémiájukat, zajlanak edzéseik, és építik be a helyi kultúrát, illetve menedzsmentet.
– Kérlek, mesélj edzői munkáidról.
– Az utánpótlásban kezdtem, majd a Rákospalota segédedzője, végül edzője lettem. A nyíregyházi Bozsik Akadémia felkérését 2010-ben fogadtam el, ahol a legidősebb korosztállyal, az U18–U19-es csapatokkal foglalkozom. Mondhatom, korszerű munkát végzünk. A-licences edzőink vannak, akik nagyon odaadóan dolgoznak, így a sikerek sem maradnak el. Az én csapatom az U18-as bajnokságban úgy végzett az ötödik helyen, hogy a meglépő Felcsútot és MTK-t követő hármas bolyt csak egy-egy pont választotta el egymástól. Korosztályos válogatottunk Petruska Attila, Bódis Norbert és Ács Ádám, s nálunk játszik az 1997-es születésű székelyszáldobosi Benkő Jakab is, akitől azt remélem, ő lesz a következő erdővidéki, aki engem követően az NB1-ben játszhat.

Milyen lesz a magyar jövő?
– Milyennek látod ma Magyarországon az utánpótlásképzést?
– Több helyen magas fokon folyik a fiatalok képzése, pénz és szakember is akad, a tehetségek esélyt kapnak csapataiknál, ezért előbb-utóbb eredménynek is kell születnie. Azt várom el, hogy ne csak a válogatottak szintjén, hanem klubszinten is meglátszódjon az elmúlt évek kitartó munkája – szükségünk van a sikerekre. Sokban segíthet munkánk hatékonyabbá tételében az akadémiai rendszer átvilágításával megbízott Double Pass felmérése is, hiszen útmutatásban is részesülnek az elit akadémiai minősítést kapók. Remélem, mi is köztük leszünk.
– Ha már szóba került a válogatott, adja magát a kérdés: ott leszünk-e az Európa-bajnokságon?
– Meggyőződésem, hogy igen, hosszú évek után végre ott leszünk egy kontinenstornán! A románokat telt ház előtt verjük, s a többi ellenféllel sem lesz komoly gondunk. Mondom ezt mindannak ellenére, hogy Storckot különösebben nem ismerem, s valószínűleg kicsit érezni fogjuk a hiányát a Herthánál és a válogatottnál is ikonná vált Dárdainak. Hajrá, székelyek, hajrá, magyarok!