Többnyire Sepsiszentgyörgy környéki, fiatal és középkorú romák vettek részt a délutáni oktatáson februártól júliusig, azok, akik egykor esetleg elkezdtek iskolába járni, de abbahagyták. Az idei gyorstalpaló oktatás után (háromtucatnyi pedagógus tanította a nebulókat) ellenőrizték tudásukat, megállapították, hányadik osztálynak megfelelő ismeretanyagot sajátítottak el, így vannak, akik az első osztályt abszolválták, de jó esetben akár az ötödikig is eljuthattak. Ami szokatlan és egyedi: a képzésen részt vevőket még meg is fizették azért, hogy tanuljanak, fejenként kétezer lej ütötte a markukat. Ez egyrészt azt is lehetővé tette, hogy a bankjegyek átvételét követően a szomszédos butik sörkészlete rekordidő alatt elfogyjon, másrészt – és ez a fontosabb – a többség ebből a pénzből mehet külföldre dolgozni, napszámosmunkára.
Eme apró, ám mégis jelentős lépés után újra lehet töprengeni, tanakodni, mit és hogyan lehetne újult erővel cselekedni a felzárkózni kívánó romák támogatásáért. Mert vélhetően csak azon lehet segíteni, aki maga is szeretne kikecmeregni a putriból, aki ott jól érzi magát, azt fölösleges erőnek erejével kiráncigálni. A most tanítottak négyszáz fős tábora a háromszéki többezres (tízezres?) létszámhoz képest elenyésző, de mégis, egy kis lépés azoknak, akik kezdenének valamit magukkal, netán szakmát is tanulnának. Az írástudatlanság ebben a közösségben meghatározó, tömegeket sújtó jelenség, s a bajok innen tovább sorjáznak.
A Második esélyhez hasonló projektek ritkák, akár a fehér holló, kétséges, lesz-e ennek valamiféle folytatása. A tanfolyam véget ért, a pénz elfogyott, ám a háromszéki romák foglalkoztatása továbbra is társadalmi problémát jelent, nem csak a cigány közösség gondja. Azzal talán maguk is tisztában lehetnek valame­lyest, hogy egy közösség számára nem jelenthet jövőképet a kukák körüli ólálkodás, a tolvajlás, koldulás. Valakiknek – intézmények képviselőinek, állami és önkormányzati vezetőknek, a roma közösség képviselőinek – erős kézzel kellene ­meg­ragadni a gyeplőt, ellenkező esetben zűrzavar, halmozódó problémák várhatóak. Nem lehet kizárólag a szociális segélyezettségre építeni a cigányság jövőjét, valahogyan a munkára is kellene alapozni. Közel a tanévkezdés, így újólag leszögezhető: a tanulás, a szakképzés jelentheti az egyedüli esélyt a romáknak, az iskolát pedig a maga idejében és nem ötvenévesen kellene elvégezni, noha valóban jobb későn, mint soha.