Kolozsvár, szülővárosom már rég nem az, ami volt 1940. szeptember 11-e és 1944. október 10-e, a felszabadítóknak csúfolt hordák beözönlése között. Kolozsvár ma alig tizennyolc százalékos magyarsága is rohamosan fogy a fiatal magyar családok kivándorlása és a román ajkúak folyamatos betelepülése következtében. Lesz ez még a mainál rosszabb arány is... De hagyjuk a borúlátó jóslatokat. Lássuk inkább azt, hogyan élte meg azt a boldog négy évet e sorok írója és nem is kicsiny családja.
A Szent Mihály-plébániatemplomhoz tartozó római katolikus elemi iskolában 1938 és 1942 között jártam, ahol Ilonka tanító néni, majd az osztályt átvevő Bérczy igazgató tanító bácsi szorgalmas tanítványa voltam, s bizonyára szüleim büszkeségét növelendő kijelentésére figyeltem fel, amikor tanítóm a kis iskola legjobb tanulójaként nevezett meg. Tettetett komolysággal fordult a bizonyítvány átadása előtt felém: nos, nem gondolod meg, hogy még maradnál nálunk? Tanácstalanul néztem édesanyámra, majd ősz hajú, kedvelt tanítómra, és sírásra görbült a szám. Ő pedig megsimogatta a fejemet és mosolyogva átnyújtotta nekem a bizonyítványt. Szerettem ezt az iskolát, és sokszor átéltem ezután is az osztálytársaimtól való elválás szomorúságát. De már várt rám a gimnázium, és én menni akartam.
Ekkoriban a kolozsvári római katolikus főgimnázium Zágoni Mikes Kelemen nevét viselte (aki itt tanult) és a kegyesrendi (piarista) nevelő rend vezetése alatt állt. Karl János kegyesrendi pap tanár volt az igazgatója. De itt tanított keresztapám is, dr. Bíró Vencel (1885–1962), a neves történész, az erdélyi fejedelemségek avatott ismerője és elismert krónikása. Elvárta, hogy ministráljak nála, olykor a mellékoltáraknál is, a templomunkban, a közeli barokk stílű piarista templomban. Csaba öcsém keresztapja, Uitz Mátyás is itt tanított. Mivel öcsém huncutságairól már eléggé ismert volt, klastromi szobájának szekrénye tetején egy nádpálcát tartott, kizárólag Csaba fegyelmezésére, megbüntetésére. Ráadásul öcsémnek kellett levennie a pálcát és keresztapja kezébe adnia...
Nos, én 1942 őszén a neves gimnázium első osztályos tanulója lettem, és az 1948-ban bekövetkezett tanügyi „reformig” (a kommunista állam felszámolta a neves egyházi iskolákat), a hatodik gimnázium végéig itt tanultam, jó közepes eredménnyel (magyar időkben 1-től 5-ig, negyvenöt után 1-től 10-ig osztályoztak, gyakorlatiasan inkább 4-től 10-ig). A befejező két évet az államosított református (2. számú fiúlíceum) gimnáziumban végeztem, együtt a volt református gimnázium tanulóival a Petőfi (ma Avram Iancu) utca végén lévő épületben.
Persze nem szakadtam el mindegyik, elemiben velem együtt tanuló barátomtól, mert a katolikusok java része ide iratkozott be. Így Dankanits Ádámmal, Pázmány Dénessel és talán legbizalmasabb társammal, Veres Jóskával (gyergyószárhegyi származású, szegény, félárva gyerek volt) továbbra is együtt maradtunk. De itt tanított egészen a magyar világ eljöveteléig édesapám is történelmet, latint, ógörögöt, és szigorú, de igazságos tanárként beszéltek később róla egykori tanítványai. Annyira igazságos volt, hogy Csaba öcsémet (talán latinból?) meg akarta buktatni, csak a tanári konferencia győzte meg, hogy ne tegye. Ha sok dolgozatot hozott haza, megengedte, amikor már nagyobbacska voltam, hogy én is javítsam a füzeteket, amelyeket aztán persze átnézett. Így került bele egyikbe az én „szellemeskedésem”, amikor a „magyarok szimfóniája” szót hibásnak ítéltem meg, és odaírtam: hohó, ez nem cigaretta (a hasonló nevű cigarettára utalva). Megszidott, s azután nem engedte meg az én „segédtanárkodásomat”. Íróasztalán senkinek, édesanyámnak sem lehetett tenni-venni, az családi „szentély” volt.
