Merthogy legalább háromféle nemzeti zászló létezik – s akkor még nem is beszéltünk az árnyalatokról.
Az egyik, amely egy nemzet összetartozását, múltjához való ragaszkodását, nyelve és kultúrája szeretetét, és igen, a büszkeségét fejezi ki.
A második zászló is tartalmazza kismértékben a fentieket, de elsősorban egy állam megkülönböztető jelvénye, szuverenitásának hirdetése.
És van egy harmadik is: a hatalom mámorától megbódult emberek zászlaja, ami hatalmat, elsőbbséget, gőgöt, uralkodást fejez ki.
Az elsőt a patrióták, a hazafiak, a nemzetüket szerető és megbecsülő emberek vallják magukénak.
A második az állam hivatalai, az állampolgárok zászlaja.
A harmadik a nacionalisták, soviniszták harci jelvénye. Ezt a zászlót kívánja a városháza kupolájára kitűzni a háromszéki románoknak az a része, amely a Hargita és Kovászna megyei románok egyesületében találta meg az érdekeit és érzelmeit legjobban kifejező szervezetet. Ők a „nagyrománok”, akik úgy érzik, hivatásuk van Székelyföldön: a román állami hatalom segédletével a románság elsőbbségét, uralmát kell biztosítaniuk ezek között az elmagyarosított, szerencsétlen, magukat – nem létező – székelyeknek nevező emberek között. Az persze csak természetes, hogy a román haza – azaz az éppen uralmon levő kormányzati garnitúra – elismerését elvárják, ami lehet egy jobbacska állás, lehetőleg minél jobb, egy kis előny ügyeik intézésében stb., de legalább egy kis nyilvános hazafiúi kebeldöngetés, a bennszülöttek, azaz jövevények megalázása. Többet is tennének, mondjuk ők is szívesen kiabálnák az időnként városunkba látogató Új Jobboldal tagjaival együtt, nagyon bátran, a rendőrök óvó sorfalának védelmében, hogy Ki a magyarokkal az országból!, s halvány ábrándként ilyenkor megjelenik begőzölt tudatukban, hogy egyszer igazság tétetik: pl. a Székely Nemzeti Múzeum helyet cserél a Keleti-Kárpátok Múzeumával, és végre román polgármestert neveznek ki a város élére, mint azokban a szép, két világháború közötti időkben.
Mi, magyarok értjük is ennek a zászlónak az üzenetét. Nekünk szól egyértelműen: másodrendű állampolgárok vagytok, örvendjetek, hogy megtűrünk egységes nemzeti államunkban, s egyáltalán, hogy lyuk van a boldogabb feleteken! Jobban is megfegyelmeznénk benneteket, de ez a fránya NATO meg EU nem kedvelné, ha vonatra pakolnánk, van épp elég öröme az érkező szírekkel. Még szerencse, hogy azt azért eltűri, hogy megmutassuk nektek, hol a helyetek!
Ezek az igen derék románok azt is elvárják, hogy minden szeptember elején lelkesedjünk városunk „Horthy-fasizmus” alóli „felszabadításának” évfordulóján. Tudják, hogy nem lelkesedünk, mert nekünk ez nem felszabadulás volt, hanem „visszajöttek a románok”. Nem egy jobb, békés jövő reményét hozta ez a nap, hanem a világháborúk közti román nacionalista elnyomás emlékét, amikor elvették a kolozsvári magyar színházat, az egyetemünket, az alvilági Anghelescu bezáratta még falusi iskoláinkat is, az intézményekben meg ott virítottak a Vorbiţi numai româneşte! táblák. (Mintha valaki, vagy inkább egy senkiházy, Bogdan Diaconu talán, a román parlamentben épp ilyen törvényt készülne benyújtani.)
Hát nekünk ez a zászló az a zászló!
Azt a zászlót, amely intézményeink bejáratánál áll, elfogadtuk, megszoktuk. Az a román állam jelképe. Igen, tudjuk, Romániában élünk.
A másik román zászlót, amely a román patrióták érzelmeit fejezi ki, tiszteljük, mint minden nemzet zászlóját. A nacionalisták, soviniszták zászlóját azonban soha nem fogjuk tisztelni!
Szeretni pedig a magunkét szeretjük!
Pedig 1989 forradalmi napjaiban már kezdtük megszeretni a nemzetőrök karján levő román trikolórt, az új himnuszt, a Deşteaptă-te-t már kezdtük magunkénak is érezni. Sajnos, Iliescu rezsimje, az átmentett Ceauşescu-féle káderek és nemzetiségi politika sürgősen gondoskodott róla, hogy ez a folyamat gyorsan leálljon.
S hol tartunk most, huszonöt év múlva? A múlt árnyékai elevenek, itt nyüzsögnek közöttünk, eszmék és személyek egyaránt, mint a Hargita és Kovászna megyei románok spiritusz rektora: Ioan Lăcătuşu. Ő volt a megyei pártbizottság Securitatéért felelős vezető aktivistája, aki az utolsó augusztus 23-ai kényszerfelvonuláson például az „ünneplők” mellett loholva előskandálta a „Ceauşescu şi poporul”-t és társait, majd miután elvonultak a tribün előtt, visszarohant a következő csoporthoz, hogy azokat „lelkesítse”. Vagy mint a Gabriel Oprea-féle nacionalisták, akik egyenes folytatói a Ceauşescu-féle nemzetiségi politikának. Gátlástalanul ismétli Ceauşescu hazugságait: „a nemzetiségi kérdést, kiváltképp a magyarokét, Európának is példát mutatóan oldottuk meg”.
Száz év óta a hatalom nyilatkozik nevünkben, helyettünk! Van, aki komolyan veheti ezt?
És hol maradnak ilyenkor a román liberálisok? Mădălin Guruianu sietett felzárkózni a dühöngők kórusához. Attól félt, hogy megkövezik a „jó hazafiak”? Vagy ő is igen szereti a magyarokat, ameddig azok „tudják a helyüket”?
Várjuk hát nyugodtan prefektusok, bírák törvényt is kifacsaró (i)gazság-osztó döntéseit. Arra törekedjünk, hogy amit lehet, tegyünk meg közösségünkért.
Kiss Jenő
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.
