Stánci néni zongorázni tanulBenedek Elek: Öcsike nadselű gondolatai és csínytevései

2015. szeptember 19., szombat, Kiscimbora

Örömmel adom tudtára mindenkinek, akit illet és érdekel, hogy Stánci néni ismét beköltözött Öcsikéék csöndes (de milyen csöndes!) hajlékába. Azazhogy nem is igen ­költö­zött ki onnét. Nyáron elutazott ugyan néhány hétre egy másik rokonához (mert hát, azt mondta, irtózatosan megsértődnének azok a szegény emberek, ha soha feléjük sem nézne), de amint meglibbent az első hűvös őszi szellő, az a szellő már magával hozta Stánci nénit Budapestre, Öcsikéék meleg családi körébe.

Mondanom sem kell, hogy örömujjongással fogadta mindenki, különösen Öcsike. Pincurkát, a cicát is hozta magával, aki sohasem „kezdte a verekedést”.
Hát Stánci nénit meg Pincurkát csakugyan jó szívvel lehetett látni, de hozott Stánci néni még valamit. Vagyis nem ő hozta, hanem négy ember emelte be nagy szuszogva a szobába. Ez a valami egy zongora volt.
– Kedveseim – jelentette be Stánci néni ragyogó arccal –, tudjátok meg, hogy holnaptól fogva zongorázni tanulok. Érzem, hogy nagy tehetségem van a zenéhez. Kár, hogy gyermekkoromban jó szüleim nem taníttattak, no, de egy kis szorgalommal majd csak segítek a bajon. Gyakorlok én szívesen tízóra hosszat is egy nap. Egy esztendő alatt olyan művész lesz belőlem, hogy a Vigadóban rendezek hang­versenyt!
Öcsike apuskája egy kicsit furcsa arcot vágott, mikor meghallotta, hogy Stánci néni mindennap kora reggeltől késő estig szándékozik verni a zongorát. De hát mit csináljon? A vendég – vendég.
És másnap csakugyan megkezdődött Stánci néni tanulása. Reggel eljött hozzá a tanítója, egy pápaszemes öreg bácsi. Az feladta neki a leckét, Stánci néni pedig tanulta, tanulta szorgalmasan, egész álló nap. Fáradhatatlanul újrakezdte, amit elhibázott. Mikor már nem hibázta el a hangot, akkor is újrakezdte, hogy ne felejtse el. Öcsike apuskája egész nap nem tudott dolgozni a zongorázástól. Nem tudott dolgozni másnap sem, harmadnap sem. Eltelt egy hét, két hét, ebédnél mindennap meg kellett dicsérni Stánci nénit, hogy milyen szépen halad – s Stánci néni nem bízta el magát, nem bizony... még szorgalmasabban gyakorolt.
Végre apuska félrehúzta Öcsikét, és így szólt hozzá :
– Te Öcsi! Nem támadt neked valami... nadselű gondolatod?
Öcsike ijedten nézett apuskára. Hogy lehet ilyesmit kérdezni tőle? Hiszen az ő nadselű gondolatai rendesen azzal végződnek, hogy apuska pálcája... nem, nem fejezem be ezt a mondatot.
– Nem, nem – felelte Öcsike – Hogy is támadt volna?
– No, hátha mégis... Stánci néni meg a zongora... Nem tudnád valahogy elriasztani attól a zongorától? Tudod, nekem nem illik... De ha neked... véletlenül... valami nadselű gondolatod támadna...
– Nem vernél meg? – kérdezte gyanakodva Öcsike.
– Dehogy vernélek, dehogy vernélek! – mondta apuska. – Itt a kezem, nem disznóláb.
Öcsike belecsapott apuska tenyerébe, és komoly képpel mondta:
– Nadselű gondolatom nincs még, de less! Bizsonyosan less!
És lett is. Összesúgott Andrissal, aki szokása szerint hamarosan kitalálta, miről van szó! Megfogták Pincurkát (könnyen engedte meg­fogni magát, hiszen jó barátságban voltak), s egy őrizetlen pillanatban, mikor Stánci néni – ó, csudák csudája! – nem ült a zongora mel­lett: zsupsz, bedobták a zongora födele alá.
A következő percben már jött is Stánci néni, hogy elfoglalja rendes helyét a zongora mellett. Gyönyörűséggel lapozgatott a kottái között. Már éppen a hatodik oldalán tartott az Ujjgyakorlatoknak. Hiába, szorgalommal két hét alatt sokra viheti az ember!
Leütött egy hangot.
– Pámm!
A zongorában megszólalt egy másik hang:
– Miau!
De Stánci néni nem is hallotta nagy boldogságában, hogy ezt a hangot hibátlanul ütötte le. Következett a másik:
– Pimm!
A zongorából megint valami ilyen hang hallatszott ki:
– Miiiáu!
– Pumm! Pámm! Pimm-pipimm! – folytatta nekitüzesedve Stánci néni.
– Miau! Miiiiáu! Miau! – folytatta még tüzesebben az a másik hang a zongorában. És a hang gazdája most már nem elégedett meg saját énekével, hanem összevissza kezdett szaladgálni az érchúrokon. Zimm-zümm-bimm-bamm – miau-miiiiáu!
– Pumm! Pamm! – kalapálta Stánci néni. De ezek a hangok már mégiscsak meg­zavarták.
– Megbolondult ez a zongora? – mon­dotta magában.
Felállt, hallgatódzott – a titokzatos hangok akkor is hallatszottak, amikor ő nem játszott. Felnyitotta a zongora tetejét, és a megriadt, kétségbeesett Pincurka egyenesen az arcának ugrott.
– Ki tette ezt a macskát a zongorába? – kiáltotta Stánci néni, mikor nagy sokára magához tért ijedtéből.
– Én – mondta Öcsike, és mellét kifeszítve állt oda Stánci néni elé.
– Meg én – mondta Andris. – Én is segítettem neki.
– Hogy mertétek, akasztófáravaló kölykei?
– Azst akartuk – felelte Öcsike –, hogy engedje dolgozsni azs apunkánkat, mert mi éhen halunk, ha Stáncsi néni ennyit zsongorázsik mindennap.
– Úgy! Hát ti csak ennyire becsülitek a művészetet? – szólt Stánci néni. – No, ilyen háznál én egy napig sem maradok tovább. Megyek más rokonokhoz.
...Stánci néni elment, a zongorát utána­ vitték – és ez volt Öcsike első nadselű gondolata, amiért nem verést, hanem egy tábla csokoládét kapott apuskától.

Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket! Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Szavazás
Hol tervez nyaralni idén?









eredmények
szavazatok száma 311
szavazógép
2015-09-19: Kiscimbora - :

Arany László: Magyar népmesék A szürke ló

Egyszer volt egy szegény ember, akinek a világon semmi egyebe nem volt, csak egy szürke lova. Azzal kereste a mindennapi kenyerét, hogy eljárt a szürke lovával őrölni; éjjel-nappal mindig őrölt rajta. A szürke ló nagyon megunta ezt a dolgot, látta, hogy a más ember lova mindig párjával őröl, neki meg magának kellett húzni a malmot, azt mondja hát a gazdájának:
2015-09-19: Kultúra - :

Szabédi László: Válogatott versek (Székely könyvtár)

Nemrégiben Baka István kapcsán jegyezte meg Keresztury Tibor a Literán egy nagyon szomorú, majdhogynem megrázó mondatban, hogy „…épp most süllyed el menthetetlenül”. „Egyetemen nem tanítják, nem kutatják, utóélete nincs, monográfia nem születik róla, nem olvassa senki, költészete mindebből adódóan szépen lassan a feledés homályába vész.