Aki azonban sem ezt, sem azt nem tudja, annak karóba húzatja a fejét. Szép volt a királykisasszony, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. Jöttek is hát mindenfelől szerencsét próbálni, hercegek, grófok, bárók, válogatott cigánylegények, de bizony, ha jöttek, karóba is került a fejük. Még csak egy királyfi volt az egész világon, aki nem próbált nála szerencsét. Ez egy özvegy királynénak volt a fia, s csak azért nem próbált szerencsét, mert az anyja mindig sírt-rítt, s ha elindult, mindig megfogta, s addig könyörgött, addig istenkedett neki, hogy leszállott a lováról, s otthon maradott. Hanem mikor a királyfi hallotta, hogy ahány királyfi volt a világon, mind elpusztult, erősen megszégyenlette magát, s azt mondta az anyjának:
– Sírhatsz-ríhatsz, édesanyám, egy életem, egy halálom, én most megyek.
Látta a királyné, hogy hiábavaló a sírás, könyörgés, gondolta magában, ha már így van, hogy meg kell halni a fiamnak, inkább én pusztítom el. Mérget kevert egy pohár borba, s megkínálta vele a fiát, amikor indulóban volt. De volt a királyfinak egy táltos inasa, az észrevette, hogy min jár a királyné esze, s megsúgta a királyfinak, hogy azt a pohár bort meg ne igya, hanem öntse ki a földre. A királyfi megfogadta az inas tanácsát, a poharat a szájához emelte, aztán úgy tett, mintha meggondolkoznék, s a bort kiöntötte a földre. Egy csepp éppen a ló lábára cseppent, s a ló abban a szempillantásban megdöglött. Mikor a lovat temették, rászállott két varjú, csippentettek egy falást a húsából, s a varjak is abban a szempillantásban megdöglöttek. Az inas a két varjút tarisznyájába dugta, s így indultak el ketten a királyfival. Mentek, mendegéltek hegyeken-völgyeken által, s egyszer beértek egy rengeteg erdőbe. Ott csak elejükbe áll tizenkét zsivány, elvettek tőlük mindent, lovat, pénzt meg a két varjút is, csak éppen az életüket hagyták meg. Még tovább sem ment a királyfi, a zsiványok megették a két varjú húsát, s ott mindjárt mind a tizenketten szörnyű halált haltak. Azzal a királyfi fölpattant a lovára, az inas is a magáéra, s amint mentek, útközben az inas ezt a találós mesét csinálta:
– Egy csepptől meghalt egy, egytől kettő, kettőtől tizenkettő.
Megérkeztek a királykisasszony városába, megy a királyfi a palotába, s jelenti, hogy szerencsét akar próbálni. Elébb a királykisasszony adott fel találós mesét, de mit gondolt, mit nem, úgy látszik, meggondolta, hogy már csak egy királyfi van a világon: olyan könnyű találós mesét adott föl neki, hogy a királyfi egyszeriben kitalálta.
– No, most én mondok egyet – szólt a királyfi. – Fejtsd meg ezt, ha olyan soktudó vagy: egy csepptől meghalt egy, egytől kettő, kettőtől tizenkettő, mi az?
Gondolkozott a királykis­asszony, de sehogy sem tudta kitalálni. Kérte a királyfit, adjon neki három napot, majd azalatt kitalálja. Eltelt a három nap, s jött nagy búsan a királykisasszony, azaz hogy csak mutatta a szomorúságát, s mondta a királyfinak:
– No, te királyfi, adál föl nekem olyan találós mesét, hogyha száz esztendeig élnék, akkor sem tudnám megfejteni. Te az enyém, én a tiéd, ásó, kapa s a nagyharang vá­lasszon el egymástól.
Akkor aztán a királyfi is elmondta, hogy mit jelent a meséje: hogy egy csepp mérges bortól megdöglött egy ló, attól az egy lótól megdöglött két varjú, attól a két varjútól meghalt tizenkét zsivány.
Csaptak mindjárt nagy lakodalmat. Lett a királyfinak két országa, egyszer az egyikben, másszor a másikban lakott.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.