Fodor Imre, Marosvásárhely ez idáig utolsó magyar polgármestere, a kilencvenes évek utáni erdélyi, székelyföldi közélet Imre bácsija, s azoknak, akik – így vagy úgy – munka- és harcostársai lehettünk: Imre bátyánk, eltávozott közülünk. A döbbenet, a fájdalom közé-köré most személyes emlékek, de a megélt negyedszázad közéleti történései is keverednek. Újkori világunk immár történelmi eseményei, amelyeket nem együtt élhettünk meg, amelyekért nem együtt küzdhettünk, amelyek azonban ott élnek közösségi tudatunkban.
Mert Imre bácsi élete utolsó negyed századában úgy végezte a közösség szolgálatát, mintha mindig is közel lett volna sorstársaihoz. Azokhoz, akik nemzetben, Székelyföldben, Székelyvásárhelyben gondolkodtak és éreztek. Mert ilyenek a vállaló emberek, az elhivatottak, akik nem térnek ki a feladat elől. Sőt, keresik azt, még akkor is, ha erre nem szakmai előéletük predesztinálja. Vállalják, mert tudják, hogy a közigazgatási vagy politikai képzettség önmagában, a közösséghez való lelki kötődés nélkül fabatkát sem ér. Főleg a nagy változások idején.
Bizonyára Csíksomlyó, a gyermekkor, na meg szüleitől eredeztethető, két karakteres kultúrából, a székelyből és a németből származó családi szellemiség „rakta össze” ezt az elhivatottságszérumot, amely a kilencvenes évek elején az energetikus mérnököt a közéleti szerepvállalás útjára vitte. Na meg a régi idők iránti ellenszenv, megvetés, amely édesapja meghurcoltatásából (1956-ban 25 év kényszermunkára ítélik), ifjúkori megaláztatásokból (ezért kizárják a fővárosi műegyetemről) táplálkozott.
És Imre bácsi vállalta a székelyföldi magyarság szempontjából politikai értelemben frontvárossá vált Marosvásárhelyen az önkormányzati munkát, megyei tanácstagként, majd polgármesterként, sőt, alpolgármesterként is. Vállalta a politikai munkát, kezdetben a szépreményű szövetség színeiben, aztán az autonómia gondolata mentén szerveződő, önkéntes munkát feltételező nemzeti tanácsokban. Vállalta nemcsak az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács alelnöki tisztségét, hanem – amikor úgy hozták a körülmények – a Székely Nemzeti Tanács elnökségével járó küzdelmet is. Olyan időszakban, amikor a vezető nélkül maradt közképviselet épp az autonómiaigényt felmutató népszavazásra készült, amikor – szintén elhivatott társaival együtt – sikerre vitte a Trianon utáni első ilyen akaratnyilvánítás ügyét. És vállalta a Marosszéki Székely Tanács vezetését is, ha ezt kérte tőle a közösség.
A vállaló embertől, a lényeget soha meg nem kerülő vezetőtől, küzdőtárstól abban a hitben búcsúzunk, hogy tartalmas pályájának vannak, lesznek követői. Olyanok, akik ugyanilyen állhatatossággal, akarattal és kitartással viszik tovább a nemzeti gondolatot, s ha kell, a székely zászlót.
Imre bátyánk, nyugodjál békében.
