Miután az utcában lakó nyugdíjas, nagy tekintélyű történelemtanár tetszését fejezte ki, némi töprengés után bemutatkoztam, és engedélyt kértem a fényképezésre. Készséggel válaszolt – Bedőházi vagyok –, de mikor a lencsét állítani kezdtem, szerényen, vonakodva megjegyezte:
– Öreg szamár húzza ezt a szekeret, elég, ha csak a gyermekeket fényképezi le...
Mutatom a kész felvételt, mire az édesapa mesélni kezd:
– Tudja, amikor én akkora voltam, mint most ők, hetente egyszer jöttünk Árkosról a szentgyörgyi piacra szüleimmel. Nagyapámtól örökölt kis parasztszekérbe ültettek, és húztak be a városba. Édesapám mindig büszke volt a kis szekérre, mert ő abban nőtt fel, és akkoriban az se volt mindenkinek. Örült, hogy a fiát is húzhatta benne... Azóta sok víz lefolyt az Olton, megváltozott a világ, édesapám elment... Nemrég kerestem valamit a csűrben, rátaláltam a szekér maradványaira, gondoltam, hogy nem lesz elég a gyermekeimnek erről mesélni, hanem megépítem saját kezűleg, hogy ők is érezzék és lássák, milyen volt egykor az élet babakocsi nélkül. Amióta elkészült, kedvenc szórakozásunk lett a szekerezés. Esténként beleültetem őket, így megyünk sétálni a városba, a kiveszőfélben lévő székely néphagyomány újraélesztésére.

Huszár Szilamér