A falu mint almási közösség a „román világ” előtt, a „régi magyar időben” a legteljesebb békességben élt, aminek egyik „fő tanúja” éppen a Kerekpást templomocskája volt, amit a még százfőnyi szegény rendű görög katolikusság a maga erejéből nem is tudott volna felépíteni, de a tehetősebb s lélekszámban is közel kétezer fős unitárius közösség valamikor a századfordulón összeadta az erejét, s megsegítette a más vallású falustársakat, hogy templomuk legyen. Erről a „tornyos tanúról” a jóval későbbi, immár koros koromban egy levelezőlap másolataként egy „örökítő képet” birtokomba is vehettem, amelyen a brassói postapecsét dátuma „908 Dec 7”, miután a lap oda volt címezve az ott szolgáló almási lánybarátnőnek, „Józsa Rebi fiatal lányának”, az „Árvaház utcza 22 szám” alá egy másik szolgálólány részéről, aki éppen hazatért Brassóból akkor, amint pontos keltezéssel együtt „hírül adta”: „Kelt levelem Homoród almás 12 hó 5 nap Édes jó Barátném Tudatlak aról hogy én jól haza érkeztem vasárnap este már ithon vóltam elég jól telik ide haza járunk a kórusba... it nincs semi különös ujság tisztelek és csókólak mond meg Bencző Rebinek is ismeritek ezt a templomot és a Rebiék házok...” A Bencző Rebiék „házok” szemközt a templommal, az út túloldalán pontosan úgy áll a fakapu lécezetével és faragott fejű félfáival, mint gyermekkorom emlékében, a fő hely a képen azonban a „csángató hangú” templomé, melyről a toronytól jobbra eső „égmezőben”, „Gálhegye farka” felett nyomtatott információ is szól – „Üdvözlet Homoród-Almásról. Görög kath. Templom” –, míg a torony kettőskeresztjétől balra eső sarok a fonóestékbe „kórusjárásba” hazatért feladó kilétét „árulja el”: „Tisztelek és csokolak mint hü Barátnéd Kovács Lidi...” Alig hat évvel a nagy világdúlás előtt Kovács Lidinek ez a „román templomos” üdvözlete is híven vallott a „békebeli” állapotokra, amiket azután Almáson – túl azon, hogy az unitárius templom falán hetvenhét unitárius hősi halottat „sorakoztatott” aranybetűkkel az emléktábla – egészen „hadi idők” követtek a háború utáni két évtizedben, a „trianoni békével” megvont új határok között, amikor Románia a Csonka-Magyarországnál nagyobb területű erdélyi magyarság ellen, s azon belül is fokozottan a Románia kellős közepébe „szakadt” székelység ellen, mintha Párizsban a legigazságtalanabb békediktátumot szenvedte volna a román királyság. A bosszúhadjárat az újabb háború közeledtének feszültségei között a végsőkig kiéleződött, Almás ősi székely népének erős közösségére külön „csapást” jelentett a dicsőszentmártoni származású Tódorán papnak az a nyíltan hirdetett „keresztényi” küldetésterve, hogy – a román államhatalom, az egyházi főhatóság, a csendőrség, jegyzőség, járásbíróság, „regáti” román tantestület stb. teljes támogatásával Almás „elmagyarosított románságát” rövid idő leforgása alatt „visszatéríti”, amit ő a hivatalos nagyromán politika „ősrománság”-eszméje szerint olyan „jogalappal” forgatott maga előtt, hogy miután Erdély „eredetileg román ősiség” volt, amit a magyarok „ezer éven át bitoroltak”, most Nagy-Románia királyságában a székelység, s azon belül Homoródalmás – „Mereşti” – is „visszatérítendő” a román vallásra és nemzetiségre.
E cél érdekében sietett „önkezűleg” lebontani a saját kistemplomukat a Kerekpást kanyarjában, ahol az almási unitárius türelem szellemében nyújtott önkéntes hozzájárulás imahajlékot emelt a görög katolikus társaknak, s igen rohamos tempóban, iskolásgyermekeket is „téglaadogató láncba” rendelve, naponkénti kényszer-fuvaroztatásokkal, csendőrkarhatalmi „istentelenségekkel” stb. építtette az új „román” templomot akkora méretűre, hogy Almás hajdani „visszatérített népe” elférjen benne. Még a templom állásával is „bontotta” a régit, olyan völgyhosszanti irányba fordítva a „keresztet”, amilyen délirányt az unitárius nagytemplom „követett”, amely Tódorán vérmes reménye szerint arra volt „ítélve”, hogy a térítés rohamos sikere folytán rövid időn belül kongjon az ürességtől...
Mindezek mellett a román „elmagyarosításának” természetesen volt bizonyos valóságalapja Almáson, amely „hódítás” összefüggött a faluközösség birtokának kiterjedt határaival, s azzal az egész életrenddel, ami évszázadok során az almásiak létét meghatározta. A két Homoród mente viszonylatában népesnek számító falunk általában „jól állt” a szaporulattal, a szántóhatár kisebb terjedelme és sovány minősége folytán azonban a földművelésből nem tudta megélhetését biztosítani, ugyanakkora a mészkőben gazdag határ a régóta folyó mészégetés révén jelentős gabonapótlással „segítette” a háztartásokat, és különösen kedvező „megélhetési teret” jelentett a jó húsz kilométernyire tovanyúló kaszáló-, legelő és erdőbirtok fel a Hargitának, Tolvajos-tető és Csíkszentimre tájékáig, Nagyércsarkáig – amiből „következett” a nagy állatállomány” tehénben, ökörben, lóban, juhban s még „makkos” disznóban is, úgyhogy ahányféle állat, annyiféle csorda vagy nyáj „élte” a határt – a „rideg” marhákat fel, a messzi Mácsóig is elhajtották, a közelebbi Merke legelőire külön felszegi és alszegi tehéncsorda, „hátulján” fekete „bivaly-toldalékkal” járta naponta a két csapást a két faluvégén. Ebben a nagyméretű állattenyésztésben viszont „örökös szokásként” érvényesült az, hogy a gazda, a hajdani „szabad székely” állatőrzéssel, pásztorkodással, juhok esztenázásával, földganézó kosaraztatásával nem foglalkozott, s hiába volt olykor még felesleg is a népszaporulatban, az állattenyésztés tág határát folyamatosan „nyitva tartotta” a jövevény pásztorok-csobánok, de még szolgák, cselédek befogadására is. Így jöttek aztán évszázadok során főként a Kőhalom és Fogaras közti dél-erdélyi térségből a kivétel nélkül „oláh” pásztor- és pakulárcsaládok szinte egyenként, nemzedékről nemzedékre, „gyér láncban”, amelyek ott is „ragadtak” Almáson, letelepedtek a falu külső-szélső peremtelkein, s miután nem egy hullámban, együttesebb népesebb számban „szálltak be” Almás életébe, nemzeti voltukat nyelvükkel, viseletükkel együtt máról holnapra a legtermészetesebb beilleszkedések „rendje” szerint „levetették” – egy jövevény szolgacsalád nyilvánvalóan nem a maga, hanem az őt „megfogadó” gazda vagy gazdatársadalom nyelvén értekezik még akkor is, ha időben „kölcsönöz” egy sor, szakszolgáltatásával járó kifejezést („kuptor”, „esztena”, „bács”, „pakulár”, „monyator”, „csobán”, „millóra”, „orda”, „zsendice” stb. stb), a vallásukat ellenben a szakaszosan gyér betelepedés folyamatában is megtartották, egyrészt, mert a régebbi korokban a vallás erősebb „jegy” volt egy nemzetiségnél, másrészt a hitbeli különbség nem jelentett akadályt a befogadó közösséggel való érintkezésben és együttélésben, kivált ha a befogadó közösség éppen a vallási türelem „jegyében” született unitarizmust élte a maga hitéleteként.