Strindberg drámáira, illetve Ingmar Bergmanra, a modern filmművészet egyik legnagyobb hatású rendezőjére hivatkozva a sepsiszentgyörgyi színház közleményében rámutat, az ő törekvéseiknek köszönhetően a kortárs svéd művészek „valamennyien könyörtelen igazságkeresők, akik alkotásaikban a lét kíméletlen valóságát mutatják fel, kivétel nélkül az emberre fókuszálnak”. Az 1963-ban született Jonas Gardell a Jegesmedvék című tragikomédiájába sűríti egy család mindennapjait, egy idősödő nő magányát, lányainak kilátástalanságát. A fia – akire a szerző alteregójaként is tekinthetünk – az egyedüli, aki ráébred arra, hogy az egyetlen kiút ebből a nyomasztó közegből az alkotás szabadsága. „Természetesen a művészet egy bizonyos szinten kíméletlen. Annak kell lennie. A művészet megnevez, kiszolgáltat, rámutat. Ez a feladata, és ez természetesen kíméletlen dolog. De a fenébe is, az embernek figyelnie kell arra is, hogy ki az áldozat. Ki az áldozat? A kérdés nagyon egyszerű. Van jogunk megmondani, ki az? Mi haszna a művészetnek, ha nem meri felemelni a hangját? Fogjuk be a pofánkat?”
Folyamatosan új, kortárs darabokat keres, és Jonas Gardell drámáját, a Jegesmedvéket olvasva az volt az érzése, a darabbéli anya szerepe annyira talál D. Albu Annamária egyéniségéhez, hogy vétek nem megrendezni az előadást – magyarázta Zakariás Zalán rendező, megjegyezve, egy ilyen szöveg „ajándék a sorstól”. A svéd szerző darabja nagyon jól megírt, a lélektani realizmushoz köthető mű, csehovi és ibseni mélységekkel. Groteszk, fekete humorral átszőtt családi dráma, melyben a szürkeségből kiemelkedő sikeres író (Ruscsák Péter, a társulat új tagja) az otthon szennyesét teregeti könyveiben, majd egy tévéinterjúban úgy fogalmaz: utálja az anyját (D. Albu Annamária). Utóbbi közben csak a fiára volt büszke, úgy érzi, két lánya (Benedek Ágnes és P. Magyarosi Imola) miatt nem érte meg lemondania az önmegvalósításról...
Zakariás Zalán szerint a darabon jól érződik a jellegzetes „svéd hidegség”, az dörzsöli, megrázza az itteni nézőt is, s bár a felvillantott problémák térségünkben is létezőek, azokról csak halkan beszélünk. Az otthon légköre azért is fontos – vélekedik –, mert ha nincs megnyugvás, béke, egy családtag, egy gyermek semmit sem tud felmutatni magából, nehezen találja meg a helyét, nincs ereje a munkához. Úgy véli, bizonytalan világunkban „a művészetnek nagyon radikálisan felszólítónak kell lennie, merész, felbolygató kérdéseket kell feltennie”, felkiáltójeleket kitéve gondolkodásra, véleményformálásra kell késztetnie az embereket. „Azt érzem – összegez Zakariás Zalán –, nagy a felelősségem, hogy mit mutatok a nézőnek. Nem tudok rózsaszín, idillikus képet mutatni, mert nem ebbe az irányba tart a világ...”