A székely nép helyhez kötött élete elképzelhetetlen volt malmok nélkül, a mindennapi kenyér megteremtése a család egyik legfontosabb tevékenységének számított.
A malmok fontos gazdasági, sőt, kulturális központjai voltak a falu életének. Itt találkoztak a gazdák, és az őrletés alatt kicserélték gondolataikat, tapasztalatokat szereztek, még vásárokat is kötöttek, amelyeket később bonyolítottak le. A  malom vámja nagy segítség volt a falu számára.
Az emberi civilizáció egyik legősibb tevékenysége a magvak felaprítása. Ehhez a művelethez szükséges volt a törő-, őrlő-, aprítószerkezetek, a későbbi malmok elődeinek létrehozása. Kezdetben kézi malmokkal dolgoztak. Két kő egymáson, a felsőn egy lyuk, ezen öntötték be a magot, az őrlemény pedig a két kő között távozott egy vályúszerű edénybe. A természeti népek a mai napig ezt a fajta őrlőszerkezetet használják.
A középkor kezdetén már számos iparágban alkalmazták a vízmozgás energiáját. Az első pontos feljegyzést a vízimalmokról Marcus Vitruvius Polio római építész adta Architectura című munkájában. A római vízimalomban felismerhetőek mindazok a műszaki elemek, amelyek a 19. század második feléig használatban voltak: a vízikerék, a fogaskerék-áttétellel meghajlott, függőleges tengelyre felszerelt malomkő, valamint a garat. A legkorábbi vízimalmok valószínűleg a függőleges tengelyű kukoricaőrlő malmok voltak. Ezek az i. e. 1., illetve 2. század táján jelentek meg Közép-Keleten, majd néhány századdal később Skandináviában – ezért nevezték őket görög, esetleg norvég típusú malmoknak. Figyelembe véve, hogy a malom és molnár szavunk szláv eredetű, és valószínűleg az óhorvát és ószlovén ulin, ulinár szavak származéka, arra következtethetünk, hogy a honfoglalás előtt a Kárpát-medencében élő szláv népek már ismerték és használták a vízimalmokat. A víz energiáját nemcsak a gabona őrlésére, hanem a textiliparban és a bányászatban is alkalmazták.
A malmok technológiája csak a 19. században változott, amikor bevezették a szita alkalmazását.
1873-ban Erdélyben 4414 vízimalom őrölt (Művelődés, 2001. okt.). A malmok vízellátását a malomárkok (mesterséges vízlevezetők) biztosították, melyeket gátakkal, zsilipekkel felduzzasztottak, ezáltal malomtavakat (halastavakat) hoztak létre.
A feudális társadalomban a malomépítés „regálé” jog, tehát csak a földbirtokos tarthatott malmot. Később – megfelelő taksa ellenében – a falvak közösségének, az egyházaknak, sőt, még a jobbágyoknak is megengedik a malom építését. A malommal rendszerint egy fedél alatt húzódott meg a molnár háza. A malom mellett álltak a gazdasági épületek, a molnár szarvasmarháinak istállói stb. A lisztelőmalmok értékes ingatlannak számítottak, mert tulajdonosaik nagy hasznot húztak. Ezek a malmok régen nélkülözhetetlenek voltak, jelentősen meghatározták a székely falu mindennapjait.
A malom lelkének a malomkő számított, ennek minőségétől és keménységétől függött az őrlés mennyisége, finomsága. A szakma megkövetelte a mestert, Erdélyben a kalotaszegiek voltak híres malomkőfaragók, de Háromszéken is akadtak, főleg Mikóújfaluban, Sepsibükszádon. A malomkőnek való anyagot Csíkcsicsóban fejtették.
Uzonban a múlt század híres molnára volt id. Molnár András és neje, a lisznyói Bedő Mária. Idős Molnár Andrást követte fia, szintén Molnár András, aki feleségül vette az uzonfüzesi Várza Lajos lányát, Annát. Várza Lajos a malmot a Mikes grófoktól vásárolta meg 1918–19-ben. Várza Lajos Prázsmáron tanulta ki a mesterséget. Az uzonlunkai Várza-féle malom két malomköves volt, és (többek között) finomlisztet, kölesbúzát, puliszkalisztet is őrölt.
Uzonban a Molnár András-féle malom beházasodás révén Szebeni Rudolf tulajdonába kerül. Szebeni jól működteti 1939-től 1948-ig. A malmot 1948-ban államosítják, 1949-ben leég egy hozzá nem értő borbélylegény hanyagsága miatt. (Állítólag felgyújtották, mert nagyon el volt adósodva; sok mendemonda kering a valamikor nagy vagyonok körül.) Azóta is úgy van, romjaiban hever a híres épület. Molnár András külön érdeme, hogy az uzoni fúvószenekart megalapította, és jelentős adománnyal járult hozzá a hangszerek megvásárlásához. Szebeni idejében makarónigyárat is akartak indítani, de az államosítás miatt minden félbeszakadt.
E témában kikerülhetetlen a máig híres szentivánlaborfalvi molnár, Páll Ferenc legalább rövid méltatása. Akárcsak a népmesék híres harmadik fia, kitartó, szorgos munkával, vasakarattal és tehetséggel elérte, hogy az ő malma legyen a leghíresebb Uzonban és környékén, és azt, hogy munkásai a legjobb körülmények között éljenek. Sepsi-járásban sok jó cselekedet fűződik a nevéhez: iskolák, egyházak, árvaházak segítése, szegénysorsú, jó eszű gyermekek tanítása, a Rétyi Nyírben felállított honvédszobor, és még számtalan nemes kezdeményezés.
A Páll Ferenc-féle malom szintén a Feketeügy vizét használta, de műmalomként is tudott működni. Ha nem volt áram, akkor helyi áramfejlesztővel ment az őrlés... Valamikor csak falubeliek dolgoztak ott, de 1948 után már más falvakról is alkalmazott szakembereket, például Bikfalváról Zsigmond gépészt, akivel Hawesch Gyuri bácsi dolgozott nagyon sokáig. Páll Ferenc nagyon jól ellátta munkásait: saját kantinjában napi háromszor étkeztek díjmentesen,  karácsony előtt pedig mindenik kapott egy szép, hízott disznót (aszerint, hogy mekkora volt a család), ezen kívül lisztet és puliszkalisztet is. A szentivánlaborfalvi molnár székely kaput küldött Magyarország kormányzójának, Horthy Miklósnak, amelyet Kenderesen állítottak fel...
1948-ban az államosítás mélyen megrázta a családot. Leköltöztek Uzonba, kenyérsütéssel, tészta- és tortasütéssel keresték meg a betevő falatjukat. Az államosítás napján Páll Ferenc kijött a volt malmából, és leült egy kőre. Vannak ma is, akik mesélik, hogy egyre azt kérdezgette: Istenem, Istenem, miért történt ez meg? Bizony, miért, ma már tudjuk nagyon jól, és érezzük is hiányát az ilyen embereknek, akik mertek álmodni és álmaikat megvalósítani. De hogy ne keseredjünk el túlságosan, jöjjön egy kedves népdal, melyet sokszor énekeltek eleink Uzonban:
Áll a malom, áll a vitorlája,
Pál Samuné mit főz vacsorára?
Halpaprikás, de kinek mi köze hozzája,
Estére várom a Samut vacsorára.

Ambrusné Imreh Anna