Többen diplomáznak idén. Nagyszerű történelmi eseménynek tartom azt, hogy legtöbben a moldvai magyarsággal kapcsolatos témában írják a diplomamunkájukat. Ez az út, a megírás folyamata egy biztos önismerethez vezet. Csak mély és alapos kutakodás árán találkozhatunk azzal a tükörrel, mely a valódi énünk visszajelzője. A jelen zűrzavarok és ál-liberális toleranciák csak a mélység ismerete által érthetőek vagy cáfolhatók meg. Hasonló igazság ez a lelkiismeret-vizsgálathoz: a bajok a mélyről, a régiből származnak. A gyökerekből. A jelen, néma Moldvát csak a múlt ismeretében beszéltethetjük.
Merem gondolni, hogy az egész magyar társadalom valódi betegsége, politikai kiszolgáltatottsága az önismeret hiányából származik. A történelmi önismeret (tudat) hiányából. Nem mintha a történelem-tudás talaján virágzanának a közjó erényei és gyümölcsei, de hogy kóborló, szerteszálló utak ezrei ellenségeskednek egyazon vérben, igen elgondolkodtató és szomorú. Nem egységes vértípusúak a nemzet alkotói, de erre hivatkozva nemzetet megszüntetni: önmegtagadás, hontalanság, hitetlenség.
A nemzet megszüntetésének első jele a nemzeti kérdések elhallgatása. Mi azonban korlátokban gondolkodunk, elvekhez ragaszkodunk, és hiszünk a múltban. Szerencsésen.
A múlt a legnagyobb kincsünk. Mint egy mennyei börtön, védett biztonság, oly szilárd a múltunk. Az ön-őrlő jelent látjuk a legkevésbé, ami feketén homályos. Amilyen volt, úgy volt a legnagyobb a múlt. S mennyire igaz ez Moldvára!
Apáink nem globalizálódtak, azaz otthon voltak az univerzumban, még csak Tamásit sem kísérték Amerikába. Most egyikük sincs sehol, csak a szív gazdagságában. Nagyanyámnak nem voltak empirikus tapasztalatai arról az örök igaz mondásról, ami nyolcvannégy évig éltette, csak mormolta monotonon, mint agyviselt a mondókáját: „Ha legbelül üldözött az ember, tőle a más világot (Moldván kívülit), én nem sajnálom.” Egy utcán ismerte meg a világ dolgait s az élet értelmét: a kunyhójától a templomig vezető úton. Ez utca neveltje, ez utcán adta magát az elmúlásnak. Nyomát sütötte ös­vénnyé a saras úton a napsugár, s ha hófúvás rekesztett a házba, nem fázott bocskorában útra kelni. De indulni csak otthonból indult. Fájdalmasan egyszerű a bölcsesség. S csak a szenvedni tudók kapják vállukra e felelősséget.
„Magyarfalut, tudom-e – mesélte anyóm –, két legény teremtette! Volt nyolcszáz táján egy nagy verekedés (háború), s onnét a két legény megmenekült, ide ebbe a gödörbe, itt talált búvóhelyet. Akkora fák voltak, fiam, hogy a tetejét nem láttad, s hogy megkerüld a törzsét sem volt mulatság, olyan vastag volt. Egy farkas éppen hogy elvégez, míg egyszer megkerülöd. Én azt a két szál legényt nem egyszer álmodtam meg! Mikor felderült az idő (megtisztult, béke lett), származásukra mentek, Klézsére, vettek maguknak asszonyféleséget, ide ebbe a gödörbe visszajöttek, s onnantól megszaporodott a világ (a falu). Sokan vagyunk, s megmaradunk!” Majd sírásnak indult beszéddel valami idegen nyelven éneklésbe fogott. Pesten tudtam meg, hogy a moldvai kántorok latin nyelvű szertartásokat is végeztek, vezettek.
Miért is fontos a haza, az otthon? Mert van, születési adottság. S mint többszörösen ráfázott már a történelem, ha elveszítjük, akkor leszünk árvák. S nem az akkor létező generáció, de minden volt feledve lesz. Csak a „hogyan lett” tudatában kell s lehet mozogni a legújabb világokban is.
Köszönöm Fabó Laci bácsinak és a Domokos Pál Péter Alapítványnak a tandíjtámogatást! A lehetőségek támogatás és biztatás hiányában aligha érnek valamit manapság.

Iancu Laura