1877-ben, az orosz–török háború esztendejében, amely meghozza majd Órománia függetlenségét is, Ugron Gábor, Orbán Balázs és Bartha Miklós megszervezik az úgynevezett „székely puccsot”. A budapesti parlamentben ellenzéki képviselőként és székelyként tudtak ők, amit tudtak, hiszen közelebb éltek a „nagyálmú”, egyre agresszívebben nyomuló egyesült fejedelemségekhez, nem csoda tehát, hogy inkább a törökökkel tartottak.
Nem az oroszokkal és az eljövendő balkáni független nemzetállamokkal, amelyek aztán megássák a Monarchia sírját. Bécs hivatalos politikája a semlegességről szólt, de a háttérben a cárt támogatta, hiszen ferencjóskáék nem feledték a szabadságharc leveréséhez nyújtott segítséget. A magyar közvélemény azonban kezdettől fogvást a Kossuth Lajost befogadó Konstantinápollyal szimpatizált. Ugronék, Klapkán keresztül, kitűnő kapcsolatokat ápoltak az angolokkal, akiknek érdekében állt a cári csapatok balkáni előrenyomulásának megállítása, hajlandóak voltak pénzzel is támogatni a székely vezéreket. Ők úgy képzelték, hogy néhány ezer felfegyverzett székellyel betörnek Moldvába, s a foksányi szoros környékén elvágják, szétzilálják a csapatok utánpótlási vonalát, az orosz támadás összeroppan, a törökök pedig lélegzethez jutnak, ellentámadnak, s továbbra is fenntarthatják uralmukat a Balkánon. Fegyvereket szereztek, felszállították a havasi rejtekhelyekre, a három honatya pedig járta Székelyföldet, és toborozta a leendő sereget. A „székely puccs” természetesen egy banális eset miatt lelepleződött. A fegyvert szállító szekerek egyike Brassó piacára bekanyarodva felborul, rakománya közszemlére kerül, azaz a hatóságok tudtára jut. Bécs számára „világpolitikai” szempontból roppant kínossá válik a helyzet. Elkezdenek nyomozni, házkutatni, kihallgatni, pert indítani, ítélkezni. Aztán csendesen elhal az egész ügy.
Cseres Tibor Foksányi szoros című regényében ezt a „székely puccsot” írta meg, azaz nemcsak azt. Ha csupán magát a történetet meséli újra, bizonyára akkor is számíthatott volna olvasói érdeklődésére, ám nem lett volna több érdekes történelmi leckénél. Cseres Tibor ennél többet: irodalmat teremtett. A nagy írókra jellemző zsenialitással a ridegnek tűnő történelmi eseményeket két olyan szerelmi történet koszorújába fonja, amelyek csehovi magaslatokon lebegve tündökölnek.
Különösen a klézsei Czikó Anna iránt fellángoló szerelem eleve elrendelt kimondhatatlansága, reménytelenségei emlékeztetnek Csehov enigmatikus hőseire, akik sohasem jutnak tovább a vágynál, a sóvárgásnál. Épp ez a gyönyörű bennük.
Domahidy Ákos belgrádi szerelmével ellenben már Ivo Andric világában járunk (vö.: Szvetozár karóbahúzása), amikor is a hős eljut ugyan „Teodóra üdvösségébe”, de az egzisztenciális összeférhetetlenség itt másképp stigmatizál.
„Két út áll előttem: vagy magyarrá teszlek téged is, vagy szerbbé válok magam” – mondja szerelme házasodási tervére Domahidy, aki sejti már, hogy a tizenhét hónapig tartó szerelmi viadalok önkívületében nincs tovább, nem lesz „boldogan éltek, amíg meg nem haltak”.
„Szeretem a könyved tömörségét, melyből az is kitűnt, hogy Te erről a korszakról sokkal többet tudsz, mint amennyit a könyvben feltársz – írja egy Cseresnek címzett levélben 1985-ben a pályatárs Tóth Endre. – Ura vagy a témának, töviről-hegyire ismered a korszak politikai rugóit, társadalmi mozgatóerőit, jelentős személyiségeit. És a stílusod: a tárgyhoz simuló, nem hivalkodó, s csak annyit archaizálsz, amennyit a kor érzékletessége megkíván. Persze sokat számít, hogy a Székelyföldön születtél s Erdélyen keresztül az egész Kelet és a Balkán közelebb áll Hozzád. Bizony: székely támad – székely bánja.”
Cseres Tibor a szerelmi történetek mellett még végbe visz egy másik regénytechnikai bravúrt. Maradhatott volna a „székely puccs” tragikomikus, abszurd végkifejleténél, szépírói eszközökkel újraírhatta volna nevetségesen provinciális elhalását. Egy olyan alkotó, akinek szinte egész életművét a nemzet nagy sorskérdéseinek vezérfonalára lehet felfűzni, ezen belül is külön kiemelt szerepük van az erdélyi, moldvai magyarság golgotáinak (lásd: Vízaknai csaták, Őseink kertje, Erdély) – nem választhatta a tragikomédiát. Mélységes empátiáitól indíttatva, a fikció mellett döntött. „Erdély égő sebhely mind a magyar, mind a román nemzet testén – vallja 1988-ban –, bár a fájdalmas lüktetésből ma nagyobb rész jut a magyar népnek.” Cseres Tibor vízióira hagyatkozva, ama lüktetést mélyen megszenvedve és átérezve, hőseinket helyszíni szemlére beviszi a magyarság legárvább népcsoportjához, a moldvai magyarokhoz, oda is a „legilletékesebb” kútfőhöz, a tragikus sorsú, Klézsén lelkipásztorkodó Petrás Ince Jánoshoz. A nála eltöltött pár nap alatt szerzett értesülések, megérzések, szenvedéstörténetek után döntenek Orbán Balázsék a foksányi szorosba tervezett betörés lefújása mellett, hiszen ott vannak a „túszok”, a moldvai magyarok.
Ha a „székely puccs” brassói kipukkanása a történelmi való, akkor a klézsei döntés az igazság. A mindennél fontosabb irodalmi igazság.
Ezért is döntöttünk a könyv szerkesztése közben úgy, hogy a Foksányi szoros koszorúja mellé, mintegy addendaként, bár nem mellékes jelleggel, feltűzzük Cseres Tibor másik két, moldvai magyarokról született művét, a Zöld Péter levelei a pápához és a Jaj, de magas ég című novelláit is. Úgy hisszük, hogy ekként teljesebb és egészebb lesz Cseres Tibor székely és csángó tematikájú fejezete, melyből ezúttal hőseink Petrás Ince Jánossal való találkozásáról közlünk részletet.
ferenczes istván
