Úszott a nagy uszonyával,
iszonyú nagy uszonyával,
fröcskölte a vizet fennen,
olyan gyorsan ment a vízben,
mint a villamos a parton,
vagy annál is sebesebben.
Meglátta a csöpp aranyhal
s ráköszönt, de gyönge hangon:
– Jó napot kívánok,
csuka bácsi!
Hogy tetszik lenni?
Mit tetszik csinálni?

Azt mondta erre a csuka,
a Duna
és minden vizek ura:
– Hallod-e, te kölök!
Kinevetsz?
Mindjárt elnáspángollak,
hogy meggebedsz!

– Csuka bácsi, kérem,
én nem nevettem,
csak köszöntem –
felelt az aranyhalacska;
de a csuka,
a Duna
és minden vizek ura,
mérgesen csak azt mondta:
– Megállj!…
Megállj, te kölök!…
S a méregtől,
ha lett volna neki,
csak úgy kunkorodott volna
a bajsza.

Azzal magát fogja,
és az aranyhalacska után úszik nyomba.
Menekül ám a csöpp aranyhal,
nem mer szembeszállni olyan nagy hallal,
mint a csuka,
a Duna
és minden vizek ura.
Úszik hazáig sebesen,
hazaért csuromvizesen,
nyomában úszik a csuka,
a Duna
és minden vizek ura.

Zsupsz!
Udvarukba úszik
a csöpp aranyhal;
ott söpröget az apja
egy söprűvel, de naggyal.
Kérdi a fiát:
– Hát te, fiam,
honnan loholsz ugyan?
– Jaj, jaj – mondja az aranyhalacska –,
a csuka úszik a nyomomba
Köszöntem neki, de hiába,
azt mondta:
„Hallod-e, te kölök!
Kinevetsz?
Mindjárt elnáspángollak,
hogy meggebedsz!”

– Micsoda? –
kiált az aranyhalacska apja.
– Még hogy megver a csuka? –
Azzal a söprűjét kapja,
és úgy elveri a csukát,
a Duna
és minden vizek urát,
hogy azóta az aranyhal fiát,
azt a csöpp aranyhalacskát,
azt a kicsit,
icipicit,
olyan kicsit, mint az ujjam,
a legeslegkisebb ujjam,
mindig
mindenkor
mindenütt
békiben úszkálni hagyja.