„Hát azt éppen nem lehet mondani”, felelte apám, de az ilyen vitáknak nem sok „látatja” volt, mert a „román világ” mindenképpen a maga „keresztvize” szerint bánt a nevekkel. Úgyhogy apánk s anyánk hiába kapta az almási keresztségben még a „régi magyar világ” idején, 1900-ban és 1902-ben a Mózes, illetve a Julianna nevet, a román jegyzőség hivatalos „átírásában” apánk „Moise”, anyánk „Iuliana” lett, és mi Sanyival már „eleve” úgy születtünk Romániában 1926-ban, illetve 1930-ban, hogy az egyházi anyakönyvben bátyám még lehetett Sándor és én lehettem Gyula, de az irodán már, pár lépéssel arrébb, hiába mondta apánk ugyancsak magyarul a neveket, hivatalosan az „Alexandru” meg a „Iuliu” névre „hallgattunk” a bejegyzés pillanatától kezdve. A falu- és városnevek „színterén” a „keresztelések” bonyolultabbak voltak, s ahogy az Unitárius Naptár jött évről évre a házunkhoz, úgy szórakozgattunk időnként azzal, hogy „országos kirakodóvásárok” naptári listáján „jártuk Erdély vidékeit” a magyar helynevekkel, s azután az unitárius egyházkörök terjedelmes listaoldalain tallóztunk a román–magyar helynevek között, legtöbbször azon mulatva, hogy az „ősidők óta” Erdélyben lakó románok még húsz évvel Nagy-Románia „kikerekedése” után sem tudnak „boldogulni” a városok-falvak „tősgyökeres” magyar elnevezéseivel. Azok a hajdani kalendáriumok fontos kellékei voltak családi életünknek, apánk a suszterárral a sarkukat átlyukasztva sirített cérnából akasztót bogozott nekik, hogy évről évre a faliszegre tűzhessük, s minthogy nálam sok kitépett-hiányzó lappal ugyan, de megvan máig egy „kegytárgy”-példány, pillanatra „belebújhatok” a hatvanhat évvel ezelőtti esztendő kalendáriumába, ahol az 1938-as esztendő a lapszakítások folytán a „Március havi országos kirakóvásárok” oldalával kezdődik, s éppen az 1-es számmal az szökik szemembe: „Brulya, Dicsőszentmárton, Daróc, Resinár, Marosludas, Lekence, Sz.-nagyboroszló.” Ha ez a „pillantás” épp ma házassági évfordulónk napjára esik, nézhetném „egyúttal”, hogy „24”-nél egyedül Szilágynagyfalu szerepelt országos vásárral, s amellett, a vásárjegyzék alatti vonalas féloldal ceruzajegyzésű betűinek „tükrében” még fiatal anyám kézmozdulatát is láthatnám, amint írta: „ifj. Daradicsnétől kaptam 20 dk fésült gyapjút az öregtől 19 ige gyapjúfonalat”, az én pillanatnyi „bécsi döntéses” fejem figyelme azonban Tódorán „papunk” Dicsőszentmártonja felé irányul, nem utolsósorban azért is, mert gondolom, Tódorán is az almási toronytűz mellől abba az irányba készült önszántából távozni 1940 szeptember elején. A mi „unitárius világunk” Dicsőszentmárton környéki köre 1938-ban már-már „bábeli képet” mutatott nyelvileg: „IV. Târnava – küküllői egyházkör. Esperes: Gvidó Béla dicosânmartoni–dicsőszentmártoni lelkész. Felügyelő gondnokok: T. Szathmári Gyula hărănglabi-haranglábi földbirtokos, T. Dr. Pálffy Ferenc ügyvéd, vámosudvarhelyi birtokos. Tb. f. ü. gondnok: D. Pataky Sándor v. főszolgabíró, şaroşi-magyarsárosi földbirtokos. Jegyző: Mátyus Gergely seucai-szőkefalvi lelkész. Jogtanácsos: T. Dr. Pálffy Ferenc diciosânmartoni-dicsőszentmártoni ügyvéd.” A küküllői körnek az egyházközségei hasonló „bábeli bonyodalomban” követték a sorszámozást, mint: „1. Adămuş – Ádámos. Jud. Târnava-Mică. Lelkész: Kiss Tihamér, Énekvezér: Kiss László. Gondnok: Dealdi József... 4. Diciosânmartin – Dicsőszentmárton. Jud. Târnava-Mică. Lelkész: Gvidó Béla. Segédlelkész: Szolga Ferenc. Énekvezér: Török János, ig.-tanító. Tanítőnő: Simon Anna. Gondnok: Miklósi Márton... 6. Dâmbău – Küküllődombó. Jud. Târnava-Mică. P. u. Adămuş. Lelkész: Pál Tamás. Énekvezér: Miklós János ig. tanító.... Tanítónő: Simon Anna. Gondnok: Miklósi Márton... 6. Dâmbău-Küküllődombó. Jud. Târnava Mică. P. u. Adămuş. Lelkész: Pál Tamás. Énekvezér: Miklós János ig. tanító... 7. Suplac – Küküllőszéplak. Jud. Târnava-Mică. P. u. Bachnea. Lelkész: Lőrinczi Gergely, ki énekvezér is...”
Magyarul mindez már-már összességében „széplakos” helységnévtár lett volna, mellette azonban mindaz, aminek magyarul nemcsak szép hangzása, de tiszta értelme is volt, románul olyan „értelem nélkül” és „hangzástorzítóan” szólt, hogy „dicio”-vá korcsult a „dicső”, „hărănglab”-bá a „harangláb”, „şaroş”-sá a „sáros”, „seuca”-vá a „szőke”, „suplac”-ká a „széplak”, és miként „Ádám-ősünk” Ádámosa románul „Adămuş-ként „visszhangzott”, Vámosudvarhely három értelemmel is „telített” magyar neve – ez Küküllőszéplaknak volt a „leányegyházközsége” – úgy lett még „semmitmondóbban” csaknem komikussá abban a román névben, hogy „Odorheiu”. Ez az „Udvarhely” egyébként már nekünk is megvolt a mi „anyaszék”-városunk nevében, ami a bécsi döntés „kondulásáig” az „Odorheiu” árnyékában sorvadozott, de amely attól kezdve, hogy „elhangzott a szó”, már Székelyudvarhelyként zengett, és azzal együtt „fényezte” is felénk azt az irányt, ahonnan egészen elepedve vártuk a „drága magyar honvédség” „porverő” érkezését...
Mielőtt azonban „Horthy Miklós” katonái jöttek volna, majdnem azzal felérő örömet jelentett nekünk Tódorán pap tovaszekerezése a faluból. Pakolódásuknak hamar híre kelt, s kivált a mi közeli fertályunkból össze is gyűltünk szép számban a Kerekpástra „búcsúztatni” a Tódorán családot. Ekkor nem volt zászlólobogtató tüntetés, lármás tolongás, szinte néma csendben állta körül a nép a kitárt kapun kiálló lovasszekeret. Mi, gyermekek hajigáltuk volna jószívvel a Tódorán-parókia ablakait – kerítés nélkül állt az út frontján a szép hosszú épület az ablaksoraival –, de már „nem lehetett”, meg volt mondva, hogy jönnek majd magyar tanítók, és tanítói lakás lesz a parókia. Találtunk is csakhamar Daradics Sanyival, Józsa Vilmossal, Bencző Dénessel és más gyermekekkel kőnél jobb „felszedni valót” a földön, mert a felpúpozott szekér tetejéről a könnyező papné – ott ült Tibivel, aki nagyobb létére sokszor volt játszótársunk – aprópénzt szórt a földre, mintha búzát vetett volna, és mi, mint a madarak a vetésföldön, versengő lázzal kapdostunk az ajándékpénzek után. Tódorán is szívélyes kéznyújtással búcsúzódott a „volt szomszédoktól” a szekér mellett, de miközben jobbjával kezelt sorban, kabátjának zsebében tartotta a bal kezét, hogy a pisztolycső jól láthatóan kinyomta a zsebet, és Gódra Mihály szintén úgy állt „gárdát” a szekér dereka mellett, hogy jobb kezét végig a szekérbe dugva tartotta, mint aki ott puskát markol. Vége volt Tódorán „almási dicsőségének”, az utolsó simításra kész templomának téglafalai szinte a távol maradt hívek helyett állták a „pásztor” utolsó pillantását a közös megszégyenülésben, amint a költöztető szekér nekifordult a „Romániánál maradt” Dicsőszentmárton felé irányuló útnak, s hogy Tódorán puskával-pisztollyal „felfegyverkezve” búcsúzott attól az Almástól, amelyet ő a „nagytemplom álmával” még az ő „tevékenysége alatt” „visszarománosítottnak” látott, kellőképpen kifejezésre juttatta, hogy milyen „keresztényi módon” működött „Isten szolgájaként” egy pap egy hosszú századok óta fennálló erős székely közösségben. Ekkor, a bécsi döntés boldog éveiben Almás búzahatára éppen a déli irányba esett, a mezei cséplés szérűjének szalmakazlai ott álltak a Bottelkén alul, a Csonkatemplom iránti aljban, és Tódorán végül is „jól tette”, hogy a Kerekpáston a szívélyes búcsúzódás közben „fitogtatta a fegyvereit”, mert indulása előtt pár fiatalember lesietett a szérűre, és a kazlak közé bújva várta Tódoránt azzal a feltett szándékkal, hogy „útravalóul” ott „egy kicsit megpúpolják”, de a lőfegyverek láttán Kerekpástról egy „hírnököt” aláfuttattak a kazlakhoz a férfiak, megüzenve a „púpolóknak”, hogy hagyják békével elmenni az „oláh pópát”, „nehogy vérfolyás legyen a magyar ünnepen”. Úgy is történt, ahogy az üzenet szólt, elvonult Tódorán békében, „Isten hírével”, talán nem is sejtve semmit arról, hogy Csonkatemplom alatt a falu legelső templomának dombjánál néhány fiatalember „emlékezetessé” akarta tenni számára az elmenekülést Almás határából.
Ez után a „tisztulás” után utolsó fokára hágott a honvédség bevonulásának a várása, úgyhogy a mi „diadalmas templomunk” tövében, a díszkapu „placcán” állandósult az ünneplőbe öltözött tarka tömeg, utoljára, amikor „közeli” híre futott, hogy „jönnek”, nemcsak zászlókkal s zenészekkel állva ki, de rengeteg virággal, kosarakban sok gyümölccsel, kaláccsal, innivalóval is. Nekünk a Szabók utcájában, az ottani „ősben” a kertünk csupa gyümölcsfa volt, a sűrűn felnyúló szilvafák jó terméskor szekérszámra „ontották” a szilvát, de körtefáink is voltak, köztük a mézédes „császárkörtöve”, és volt két hatalmas öreg almafánk, olyan szép és édes almákat termő, amilyen almafajta több nem volt a faluban, s miután az „Isten úgy adta”, hogy a bécsi döntésre éppen jó gazdag terméssel értek gyümölcseink, mi a jókora kosarunkat éppen édes almával raktuk tele, s úgy igyekeztünk Sanyival helyet szorítani magunknak az út közelében a templom előtt.

(folytatjuk)